"Nicsak! Az ott Ganxsta Zolee és a Kartel", szólal meg a taxis, és nem téved. Döglégy és a többiek az Intercontinental Szálló előtt ácsorognak a sarkon, miközben az út szélén annyi őrző-védő tüsténkedik, mint egy Fradi-Újpest-meccsen. A másik irányból rendőrségi villogóval felszerelt motoros tűnik fel, mögötte két pazar autó. Kétszáz méterre vagyunk a Vigadótól. A gálaest meghívójára azt írták, a program 19 órakor kezdődik. Ennek csupán azért van jelentősége, mert öt perc múlva hét, de egyelőre még senkit nem engednek be. Az épület előtt csődület,
egy rakás ember
lobogtatja az állófogadásra is érvényes, elegáns jegyét a hidegben, de a bejáratnál nyüzsgő biztonságiak nem hagynak kétséget afelől, hogy most még nem lehet bemenni. Ideges tekintetek, morgás vagy éppen kínos röhögés, csupán egy szőke fickó lelkes, amint osztja az észt a Magyar Televízió operatőrének: "A fényeket akarom látni, a fényeket, baszod!"
A hétköznapi csúcsforgalomban egyszerre csak felbukkan az imént látott villogó motorkerékpár, mögötte az elegáns autókkal. Természetesen a Vigadó előtt fékeznek, testőrök ugranak ajtókhoz, és a kocsikból - ugye kitalálták? - a Kartel tagjai kászálódnak ki. Ez nem lehet igaz! Itt most Hollywoodot játszanak, és a be nem engedett vendégekre osztották a rajongó tömeg szerepét.
Bemenni viszont ezután sem lehet. Öt perc múlva kiderül, hogy a kis konvoj tulajdonképpen "tömbkörüliket" csinál, és mindig az Intercontinentalnál veszi föl az éppen odarendelt magyar popsztárt. Az Irigy Hónaljmirigyet, aztán valamelyik fiúzenekart, egy számomra teljesen ismeretlen kopasz faszit és így tovább. Lehet már fél nyolc is, mire végre bemehetünk, és elkezdődhet a közelharc. Előbb a ruhatárban, aztán a nézőtéren.
A szervezők ugyanis az első tizenöt sor ülőhelyeit együttes- és énekesnevekkel ellátott
fénymásolt papírokkal
takarták le, így a meglehetősen nagyszámú nézőseregnek a hátsó sorokban kell összezsúfolódnia. A fenntartott helyek viszont többnyire üresek maradnak, mivel a sztárok inkább a színpad mögött ólálkodnak. Aztán se szó, se beszéd berobban a Bon-Bon együttes, a leleményesebbek papírgalacsint hajtogatnak a fénymásolt papírokból, és elfoglalják a fenntartott ülőhelyeket, egy bőrdzsekis pasas laza mozdulattal hajítja a széksorok közé a Koncz Zsuzsát. A többség viszont hátul marad heringeskedni.
A műsorvezetők, Geszler Dorottya és egy Filip (Philip esetleg Philippe?) nevű, roppant vidám fickó az elején még megpróbálják ünnepélyesre venni a figurát: Hogy szalad az idő, ez már a nyolcadik Arany Zsiráf, az isten áldjon meg benneteket, drága, jó szponzorok, köszönjük Magyar Televízió, hogy itt vagy, köszönjük, köszönjük, köszönjük..! Lássuk, ki lesz az tavalyi év legjobb felfedezettje! Még egy mobiltelefon is üti a markát. Nézzétek, milyen kasa!
A vetítővásznon sorra láthatók a jelöltek videoklipjei, egyedül Sub Bass Monstert tapsolják meg, viszont amikor kiderül, hogy a díjat a Fekete Vonat tagjai adják át, hatalmas füttykoncertbe kezd a "gengszter-szekció". Nagyon el vannak szállva maguktól, csak azért, mert eladtak huszonötezer lemezt, és arcoskodnak, de mindig kapnak a pofájukra. A nagy romák nem is tudnak rendesen cigányul, halandzsa a szövegük nagy része, olvastam nemrég a TKO (Ogli G és Kicsi Tyson) nyilatkozatát egy magazinban. Nyilván ezért. A Fekete Vonat tagjai megpróbálnak úgy tenni, mintha nem éppen őket fújolnák, mosolyogva nyitják ki a borítékot, a nyertes...
Akkor még nem lehet sejteni, hogy tulajdonképpen ez a füttykoncert lesz az egyetlen emlékezetes esemény az est folyamán. Pedig így van. Ami ezután következik, az ugyanis a tömény unalom.
Díjkiosztás, sztárvendég,
díjkiosztás, sztárvendég és így tovább a végtelenségig. Ami igazán tiszteletre méltó, hogy a fellépők között akadnak olyanok, akik élőben szólalnak meg. Például a legnagyobb sikert arató United együttes vagy a díjazott Venus, viszont amikor a V. I. P. fiúzenekar is hasonlóval próbálkozott, csupán az a kép maradt meg bennem, amint a mögöttem helyet foglaló Zorán a fejét fogja. A tátogók közül az Emergency House-ról bebizonyosodik, hogy tudnak, a Shygysról pedig, hogy nem tudnak egyszerre mozogni. A nézőtéren egyre nagyobb a hangzavar, pedig a közönség egyre fogy, pontosabban kimegy a folyamatos állófogadásra a folyosóra. Ezért aztán az olyan finomságokat sem tudjuk kellőképpen értékelni, hogy a debreceni rendőrkapitányság gazdaságvédelmi alosztálya kapja a "gonoszság elleni díjat", hogy a jazz-világzene (sic!) kategória győztesét, a Djabe együttest maga Szabó László Zsolt tévéelnök köszönti, sőt felajánl nekik még egy egymillió forintos különdíjat is, hogy az "év rocklemeze" Kovács Ákos Besztof című albuma.
Számomra akkor ér véget a rendezvény, amikor megjelenik egy rasztafrizurás, a műsorvezető által világsztárnak titulált vendég, aki még arra is képtelen, hogy eltátogja azt a slágert, amiért Münchenből iderepítették.
Csak másnap tudom meg, hogy lemaradtam az est fénypontjáról, Koncz Zsuzsa életműdíjának átadás-átvételéről. Borzasztóan sajnálom, az viszont nem fér a fejembe, hogy a győztes együttesek hogyan fogják elosztani nyereményüket. Nem a zsiráfot, hanem az egy darab mobiltelefont.
- legát -
(A díjazottak listája a 8. oldalon olvasható)
