Az egykori, kissé rejtélyesre hájpolt B‘lga-tag, Sickratman nem sokat várt önálló lemezének publikálásával, s jól tette: a szerzõ fékezhetetlen elméjének termékei már egy jó ideje hanghordozóért kiáltanak. Legfõbb segítõtársa ezúttal is Titusz, aki élvezetes, szórakoz-tató és szellemes zenéket kevert a magukban is ütõs szövegek alá, ráadásul helyenként - külön kuriózum - gitározik is. A muzsikus segítõtársak listája szintén terebélyes: a késõbb külön is említendõk mellett P. G. és Mr. Rigó gitárosok, továbbá vendégfúvósok és rejtélyes vokalisták segítették a szerzõk munkáját. A középpontban persze Sickratman egyszerre közéleti, köz- és magánérzületi, valamint meta-fizikusan játékos szövegei állnak: a mesemondó tabukat dönt, provokál, ironizál, analizál (mindkét értelemben) és gyakorta zárójelbe tesz. Ráadásul - úgy tûnik - rendre sikerül eltalálnia az ötlethez tökéle-tesen illõ mûformát, s eközben mindegyiktõl diszkréten távolságot is tart. Nyilván minden befogadó számára fel fog tûnni: a Buzi-e vagy? jó értelemben vett politikus lemez (is), ám korántsem agitpop.
A lemez sajátos metafizikai bevezetõvel indul, majd jön két erõs darab: a Nersze hülye paraszt ravasz önbeteljesítõ prófécia, a 200 pedig a legutóbbi B‘lga-lemez részben hasonló témájú számának (100) ikerpárja - alkalmasint alighanem ez volt Sickratman eredeti, saját verziója.
Az egyik személyes kedvenc a két segglyuk komparatív analízisén alapuló, Wunderscheisse II. címû tréfás elektropunk alapvetés, melyet mintegy logikusan követ az erõs Új Látásmód Fúzió-hatást mutató Hol a cici? Az erõs szerzemények sorozata ezzel még korántsem ér véget: következik az antiszemita sztereo-típiákra reflektáló UFO, melyben a stilizált zsidózás kitartott torokhangba fullad. Az Evvel dalban keresett szentimentalizmusa, a Bili Márkos Berci megkapó csellójátékával kísért sajátos, filozofikus csendélete éppúgy megragadó, mint a Béla bácsi (amúgy Korai Öröm-újraértelmezés) brutális szociohorror etûdje, melyet még diszkrét figyelmeztetéssel is ellátott az alkotó - ráadásul a szám külön érdeme a citera-szitár párbaj Sickratman és Szabi Shankar elõadásában. A Sámándiszkó némi ironikus felvezetõ után azt kínálja, amit ígér: félig organikus, félig szintetikus tánczenét a szövegözönbe belefáradt hallgatónak - e szám éppúgy magán viseli dj Lejön kezenyomát, mint a rákövetkezõ, lassan himnusszá avanzsáló Buzi-e vagy?. A két zenefelelõs jól táncolható, feszes ritmusba csomagolta Sickratman gyilkos sorait, melyekbõl valósággal süt a frusztrációból fakadó indulat (a lemezt ugyanezen szerzemény szintúgy megkapó, minimalista Tigrics-remixe zárja).
A szerzõ akaratából a lemez hátralévõ része határozottan panoptikumszerû - közte olyan darabokkal, mint a direkt hamisan intonált, infantilis Füttyös, a szokásos jobbos baromságokra reflektáló Trubadúr, a Gyönyörûm, mely szándékoltan profán, sõt trágár Nagy László-átértelmezés, jófajta vokóderes funkba öntve, vagy párja, a Halál Fetyó címû, a gyermekkort túlélt hallgató számára jól ismert riffekbõl építkezõ kis kemény, rockos blöff. Az ultrabrutál és blaszfém Máriára következõleg megkapjuk a Tilos-ügy Sickratman-féle kommentárját, gusztusos népballadai csomagolásban (Boldogságos), majd egy önmagában is abszurd, a maga sajátos módján irodalomtörténeti értékû Váradi Antal-verset ismét csak S. ihletett elõadásában (Petõfy). Csalódni fog, aki azt várta, hogy a lemez számait valamiféle logikus szekvenciába rendezetten fogadhatja be - könyörgünk, ez mégsem konceptlemez progresszív rocker módjára. Ezzel szemben a Buzi-e vagy? végig szórakoztató és tanulságos, provokatív és inspiráló album - határozottan kevesebbek lennénk nélküle.
- minek -
Vulgar Records, 2004