Magyar Narancs: Édesanyja lelkipásztor volt, ön pedig még gyerekként kezdett énekelni templomokban. Mit tanult azokban az években, amit még ma is hasznosít a színpadon?
Gregory Porter: Elsősorban azt, hogy miként lehet megszüntetni a kommunikációs akadályokat. Ha érzelmeket keltve tudsz énekelni, akkor a legnagyobb terek is apróvá változnak, és mindenki a közeledbe kerül – ezt például gospelt énekelve tanultam meg. Ahogy azt is, hogy érteni kell a dalokat: ténylegesen belsővé kell tenni őket.
MN: Több dalát is feldolgozta Sam Cooke-nak, aki szintén gospelközegből érkezett anno a popzenébe. Ő gyerekkori kedvence volt?
GP: Mindig is szerettem a zenéjét, később pedig minél többet tudtam meg róla, annál inkább felnéztem rá. Az egyik első fekete sztár volt, aki saját lemezkiadót alapított, és megírta az A Change Is Gonna Come-ot, amely a leghatásosabb politikai dalok egyike a mai napig. Megírta és kiadta, pedig a témája akkor nem volt különösebben népszerű. Szomorú, hogy ma alig beszélnek róla.
MN: Sam Cooke mellett ki hatott még önre a kezdetekben?
GP: Nat King Cole volt a legelső jelentős hatás. Aztán Donny Hathaway és Marvin Gaye.
MN: Később, felnőve nehéz volt otthagynia a gospelvilágot?
GP: Nem érzem úgy, hogy bármit is elhagytam volna. Nagyon mélyen belém ivódott az a világ, és lépten-nyomon előtör valahol a dalaimban. Továbbra is fontos például, hogy megfogható üzeneteket rejtsek el a számaimban. Az persze tény, hogy most már nem egy felekezetnek énekelek, hanem univerzális dalokat játszom – reményeim szerint mindenkinek.
MN: A gospeléneklés a nagy, áradó érzelmekről szól, ezzel szemben ön kifejezetten visszafogottan használja a hangját. Nehéz volt megtanulni ezt a temperáltságot?
GP: A képességem ma is megvan hozzá, hogy hangos és erőteljes legyek, de már rég nem érzem szükségét annak, hogy minden dal minden egyes hangját hangsúlyozzam. Ha csak nagy ritkán és kifinomultan teszem, annak nagyobb a hatása – de hát a hangszerek sem szólnak jól, ha folyamatosan tiszta erőből tekernek rajtuk. A saját számaimban a szöveg a döntő, ahhoz igazítom mindig az éneket.
MN: Nemrég feldolgozta az In Crowd című számot, amit sokan elénekeltek már az elmúlt évtizedekben. Önhöz melyik verzió áll közel?
GP: Dobie Grayé a legjobb, aki befuttatta a dalt a 60-as években. Egyébként ő is gospelközegben kezdte a pályafutását, és ebben a klasszikus soulslágerben is érződik szerintem az a háttér. De a személyes kötődésem az volt inkább a dalhoz, hogy éppen leszerződtem egy nagy kiadóhoz, a Blue Note-hoz, és ezzel a dallal ironikusan megkérdezhettem magamtól, hogy vajon bejutottam-e már ezzel a nagypályások közé.
MN: És hogy jött össze a Disclosure-rel, akikkel tavaly nagyon sikeres house-kislemezt adott ki, a Holding Ont? Az azért elég messze fekszik a saját világától.
GP: A rádióban hallottak énekelni Londonban, és a vicces az, hogy először azt hitték, hogy egy rég halott soulénekest hallanak! De aztán megtaláltak, és pár héttel később már együtt is dolgoztunk Angliában. A Holding Ont közösen írtuk, szóval nem arról volt szó, hogy csak rá kellett énekelnem egy előre elkészített elektronikus alapra. Az eredeti verzió inkább hasonlított arra, ahogy az én új lemezemen játsszuk a dalt – tánczenét már a Disclosure formált belőle, de az alapja abban a változatban is egy klasszikus szerelmes szám.
MN: Amikor saját magának ír számokat, a hangjára épít, vagy valamilyen hangszert használ?
GP: Az énekdallammal kezdem mindig, sőt a basszustémákat is a hangommal írom meg. Egy csomó vérbeli hangszeres zenész is így szokott írni egyébként, valamiért könnyebb ezzel indítani. Ha kész az alap, akkor leülök a zongorához, és megpróbálom teljessé formálni a dalt, de addigra már a lényeg megvan a hangommal.
MN: Van egy elég híres protestdala, a Musical Genocide. Milyen fajta zenék ellen tiltakozott vele? Hiphop? IDM?
GP: Inkább kiálltam egyfajta daltípus: a 70-es évek optimista, pozitív soulhimnuszai mellett. Marvin Gaye, Curtis Mayfield vagy Stevie Wonder a polgárjogi mozgalom után írt, bizakodó, erőteljes dalaira gondoltam, amelyek felemelték a hallgatót. És persze az összes többi gondolatgazdag, a nehézségek leküzdéséről szóló népzene is eszembe jutott a világ minden pontjáról, amelyek a kultúránk gyökereit jelentik. Azok a zenék, amelyek úgy tesznek, mintha nem létezne a zenetörténetnek ez az ága, amelyek nem vesznek tudomást róla, nagyon sok kárt okoznak a zenének, és nem véletlen, hogy a szövegekben erőszakot, nőgyűlöletet közvetítenek. Én ma, amikor ismét világosan érzékelhető világszerte a faji feszültség, inkább azokat az energiákat próbálom megmozgatni, amelyek egy másik irányba hatnak. Szerény tiltakozás ez, de valós. Tudom, hogy az emberek folyton ravaszabbnál ravaszabb érveket eszelnek ki egymás utálatához, de azt is látom, hogy vannak, akik meghallják, ha valaki mégis máshogyan beszél.
