Lemez

Lone: Levitate

  • - minek -
  • 2016. július 30.

Zene

A Lone néven alkotó nottinghami Matt Cutler zenéi mindig is megbízhatóan hoztak egyfajta kellemesen másnapos, hátradőlős hangulatot, de közben időszakosan rengeteget merítettek annak a rave-korszaknak a zenéiből, melyet Cutler még kisgyerekként élt át. Az egymást a változatosság jegyében követő Lone-albumok sorában a Levitate is logikus állomás: visszatérés a hardcore/rave gyökerekhez euforikus, önfeledt és elvetemült formában, ráadásul Cutler a letisztultság jegyében képes volt bezsúfolni minden mondanivalóját mindössze 33 percbe. A nyitószám Alpha Wheel gördülő dob-basszus rohamaival egy pillanat alatt lecsap a hallgatóra, akit az előtérben feldarabolva lüktető és háttérben cincogva bujkáló minimalista melódia addigra már önfeledt fejrázásba taszított. A folytatásban a Backtail Was Heavyvel egy ennél harapósabb hardcore-breakbeat darabbal is tud szolgálni. A Levitate legfontosabb kompozíciós trükkjeként a dinamikus tánczenei blokkokat gondosan megmunkált ambient szösszenetek tagolják: ezeket legalább akkora odafigyeléssel dolgozta ki és tálalja az alkotó, mint a neoklasszikus rave-himnuszokat. A Triple Helixben azután minden bejön, ami szeretnivaló egy vidám hardcore klasszikusban: a zongoraakkordok, a kacskaringós szintiszőnyeg, a gyerekhang és az ugrálós tört ütemek – csakhogy ehhez csavarként még odakerül a modernebb brit basszus zenék tipikus ritmikus nyikorgása is. Szinte hagyományos, habár vidáman retro house-szal (Vapour Trail), valamint további drum and bass és álomszerű darabokkal is szolgál nekünk e tánczenei koktél.

R & S, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.