Öt éve kivételesen erős bemutatkozó lemezzel jelentkezett a manchesteri Julie Ann Campbell. A Nerve Up mindent tudott, ami egy tökéletes debütáló anyaghoz kell: erős, lendületes témák, a példaképeitől örökölt zenékbe (posztpunkba/new wave-be) öntött indulatok, remek dalok, ígéretes előadásmód – a maga minimalizmusával (gitár+dobgép) is hatásos hangszerelésbe csomagolva. Ezek után voltaképpen meglepő, hogy éveket kellett várni a folytatásra (habár Campbell még 2011-ben kiadott egy albumot, amelyet példaképe, Jah Wobble társaságában készített). A friss LoneLady-album ugyanakkor azt igazolja, hogy érdemes volt: megkapunk mindent, ami a Nerve Upot izgalmassá tette, ám a remek új dalok (a Groove It Out, a Bunkerpop és társaik) ha lehet, még tökéletesebben, hatásosabban hozzák a korai számok zaklatott és dinamikus zenei-szövegi világát. Ráadásul tánczenei szenzibilitásuk is sokkal erősebb; szinte mindegyikben ott rejlik egy húzós groove, a punk/funk bombák sorra robbannak, a számokat pedig sem befogadni, sem előadni nem lehet legalább némi testmozgás nélkül. Vaskos, hatásos gitárriffek feszülnek az alaposan kifundált basszusalapokra és a minimalista, gépi (néha kézi) dobhangra, amelyhez szintibugyborgás és olykor Campbell csellójátéka adja a kellő fűszerezést. A sivár szomorúságot játékossággal és érzékiséggel oldó szövegekhez pedig sokkal polírozottabb, alaposabban hangszerelt, a popzene legjavát nyújtó dallamok dukálnak, no meg egy olyan előadásmód, amely az egész produkciót szinte elemeli saját, amúgy is izgalmas és gusztusos nyersanyagától.
Warp/Neon Music, 2015
