Lemez

Macskajáték dinamittal

Stray Cats: 40

Zene

A 80-as évek elején valóságos kis zenei forradalmat robbantott ki Brian Setzer gitáros, Lee Rocker bőgős és Slim Jim Phantom dobos triója, pedig semmi újat nem találtak ki.

De ahogy újraélesztették az akkor már régóta halottnak hitt rockabillyt, az a turbófokozatra kapcsolt ritmusszekciónak és Brian Setzer fantasztikus gitárjátékának köszönhetően az újdonság erejével hatott – pár évig. A Stray Cats veszte az lett, hogy hiába volt friss és letaglózó a produkció, a rockabilly határain belül ők sem tudták megúszni önismétlés nélkül.

Hármuk közül Brian Setzer volt az, aki a későbbiekben sem tudott mellényúlni. Míg a másik kettő beleragadt az ötvenes évek Coca-Cola-mámorába, a gitáros 1984-ben gondolt egy merészet, big bandet alapított, és a Brian Setzer Orchestrával már a jazzrajongókat is sikerült megfognia, sőt begyűjtött Grammy-díjakat is, miközben a legnagyobb gitárosokkal kezdték egy napon említeni. Mindennél többet mond, hogy egyik hangszere – egy narancssárga Gretsch 6120-as – öt évvel ezelőtt a washingtoni Smithsonian Institute gyűjteményébe került John Coltrane szaxofonja és Dizzy Gillespie trombitája mellé.

Noha Setzer big bandjével a szving aranykorát idézte meg, ő maga továbbra is rockabillyfazon maradt, és olykor-olykor ezt lemezekkel is kifejezésre juttatta. A 2003-as Nitro Burnin’ Funny Daddy, a 2006-os 13 vagy az öt évvel ezelőtti Rockabilly Riot! All Original olyan albumok, hogy ha Setzer a régi társakkal vonul stúdióba, simán ráírhatták volna azt is, hogy Stray Cats, mivel a zenében és a szövegekben folytatták az 1993-ban véget ért történetet – akkor jelent meg a trió utolsó sorlemeze. És igaz ugyan, hogy a következő 25 évben többször is összeálltak – 2004-es turnéjuknak a Rumble of Brixton című koncertlemez állít emléket –, új számokra egészen mostanáig kellett várni.

A lemez címe arra emlékeztet, hogy a trió negyven éve alakult, a nyitószám, a Cat Fight (Over a Dog Like Me) viszont arra, hogy a Stray Cats tagjain nem fogott az idő, hatvanasokként is ugyanolyan elánnal tolják a rockabillyt, mint 1980-ban: Lee és Slim Jim ritmusszekciója hajszálpontos és robbanásveszélyes, Setzer ujjai gyorsabbak, mint egy 1959-es évjáratú Chevy Corvette. Ugyanez áll az I’ve Got Love If You Want It, a Three Time’s a Charm és a Mean Pickin’ Mama című számokra is, de a többi nyolc dalra (vagyis a lemez kétharmadára) nem mondhatjuk, hogy közönséges rockabilly volna. A Rock It Off és a That’s Messed Up inkább blues, a When Nothing’s Going Right garázsrock, míg a Desperadóval és a Devil Trainnel a Shadows szelleme éled újra, de az eredetinél koszosabban. Ennél is nagyobb meglepetés a Cry Danger, amelynek a riffje annyira emlékeztet a Beatles Day Tripper című dalára, hogy az nem lehet véletlen. Miként valószínűleg az sem, hogy Setzerék, ha már 26 év múltán stúdióba vonultak, nem csak az unásig ismert rockabillypanelekkel szórakoztak.

Surfdog Records, 2019

Neked ajánljuk