Magyar Narancs: Ilyen családfával elkerülhetetlen volt, hogy zenész legyen?
Joseph Williams: Nem is kérdés. Édesapám zeneszerző, édesanyám táncos-színész, úgyhogy már a hasában is folyton zenét hallgattam. Fel sem merült, hogy ügyvéd vagy orvos legyek.
MN: Milyen volt John Williams fiaként felnőni? Lefekvéskor a Star Warst dúdolta altatónak?
JW: Pontosan. Amíg kicsi voltam, apám otthonról dolgozott, és mindnyájunkkal megosztotta, amit írt éppen. Legyen az A cápa, az Indiana Jones vagy az E.T., mindig hallottunk belőle részleteket. De nemcsak kisgyerekként, a húszas éveim elején is sok időt töltöttem apámmal, a dalszerzésről és a stúdiómunkáról akartam minél többet megtanulni tőle.
| ||
Ő épp A Jedi visszatér zenéjét írta, és egyik nap megjegyezte, hogy van pár mókás dala, nincs-e kedvem szöveget írni hozzájuk, amelyet aztán lefordítanának valami idegen „Star Wars-nyelvre”. Hogyne lett volna – így született meg a testmozgás előnyeiről szóló Lapti Nek, szerény hozzájárulásom az eredeti A Jedi visszatérhez. (George Lucas az 1997-es, felújított változatban a jóval kevésbé funkys Jedi Rocksra cserélte Jabba kedvenc diszkóslágerét, így a Lapti Nek csak az eredeti filmben hallható – S. T.)
MN: A szülők elleni lázadásból lett rockénekes?
JW: Eredetileg én is énekes-táncos akartam lenni, mint édesanyám. Úgy is vágtam neki az éneklésnek, hogy majd Broadway-karriert csinálok, de aztán beválogattak háttérénekesnek Jeffrey Osborne zenekarába, amellyel laza, szerelmes r&b-t játszottunk. Ez volt az első fizetős koncertmelóm – és azonnal megfogott. Szerencsém is volt, mert míg Osborne-nal turnéztam, behívtak a Totóhoz egy meghallgatásra. Előtte már kiadtam egy szólólemezt, szóval tudták, hogy érdekel a popzene, de így is nagy lépés volt, hogy egyik napról a másikra a világ egyik legsikeresebb zenekarában találtam magam.
MN: Ahol ráadásul az egyik példaképét, Bobby Kimballt kellett helyettesítenie.
JW: Nem voltam könnyű helyzetben. Fiatal voltam, és korántsem olyan magabiztos, mint manapság. Eleinte igyekeztem úgy énekelni, mint Bobby, de idővel megtaláltam a saját hangomat. Az 1986-os Fahrenheit volt az első lemez, amelyet együtt készítettünk, de azon még nem folytam bele igazán a dalszerzésbe, mert már megírták az album nagy részét, mire bekerültem a zenekarba. A Fahrenheit még arról szólt, hogy jobban megismerjük egymást, a ’88-as The Seventh One viszont már azt tükrözte, hogy milyen jól összecsiszolódtunk. Jó szerzőpárost alkottunk David Paich-csel, és az elejétől a végéig megírtunk néhány számot. Például a lemez – és a Toto – egyik legnagyobb slágerét, a Pamelát. Ez eredetileg Paich dala volt, de amikor megtudtam, hogy min dolgozik, megkértem, hadd szálljak be én is, mert volt egy barátnőm, akit Pamelának hívtak. A szöveg nagy részét én írtam, és tényleg a régi barátnőmről szól.
MN: A nyolcvanas évek végén elváltak az útjaik, de 2010-ben visszakerült a zenekarba – és azóta jobban énekel, mint valaha. Hogyhogy?
JW: A nyolcvanas években sajnos nem sikerült maradéktalanul megoldani a problémáinkat, az én hangom sem bírta az intenzív turnézással és folyamatos bulizással járó gyűrődést. Ezért is csodálatos, hogy kaptunk egy második esélyt, és újra együtt játszhatunk most, amikor már mindenki idősebb és bölcsebb némileg. Ez sokat számít, ahogy az is, hogy miután visszakerültem a Totóba, elmentem egy nagyon jó énektanárhoz. Tudtam, hogy ha megint sokat fogunk koncertezni, treníroznom kell a hangomat, mert előtte 15–20 évig főként a tévében dolgoztam zeneszerzőként, és elszoktam az élő fellépésektől. Az énektanár mutatott pár gyakorlatot, s ezekkel úgy karbantarthatom a hangomat, mintha súlyzózni járnék az edzőterembe, és ez erősebbé tette a hangszálaimat annál, mint amilyenek fiatalkoromban voltak.
MN: Tanulságos példaként szolgált Bobby Kimball is, akinek hatvanéves korára elment a hangja?
JW: Sajnálom Bobbyt, mert ez egyenes következménye annak, hogy nem volt megfelelően képzett torka. Bobby ösztönös zseni, aki az egész életét az úton töltötte, és mivel nem használta megfelelően a hangját, egy idő után elkoptatta teljesen. Amíg fiatal voltam, én is ezt csináltam, de 2010 óta mindent megteszek, hogy ez semmiképp se ismétlődhessen meg.
MN: A Toto alaptagjait gyerekkori barátság fűzi össze. Hogyan élik meg, amikor ezt az egységet megbontják a tragédiák?
JW: Ilyen az élet. Egy idő után elveszíted a barátaidat, a rokonaidat. Nem tudsz vele mit kezdeni, akár zenekarban játszol, akár nem.
MN: A Toto esete különösen tragikus, hiszen a három Porcaro testvér közül kettő elhunyt, a dobos Jeff Porcaro mindössze 38 évesen, szívrohamban, a basszusgitáros Mike pedig pár éve a Stephen Hawkingot is megtámadó amiotrófiás laterálszklerózis következtében. Milyen érzés színpadra állni nélkülük?
JW: Rettenetesen fura. Különösen Jeff nélkül, hiszen a Toto az ő zenekara volt. De mi mást tehetnénk? Mi még élünk, és szeretnénk zenélni, ráadásul a Totót a mai napig sokan szeretik, és szeretnék élőben hallani a számainkat. Úgy érezzük, fontos, hogy folytassuk a zenekart, még akkor is, ha néha nehéz és szomorú a Porcaro testvérek nélkül színpadra lépni.
MN: Vagy épp a billentyűsük, David Paich nélkül.
JW: David sajnos nem tart velünk a nyári európai turnén, de a jövőben fogunk még együtt koncertezni. Most Xavier Taplin helyettesíti őt, akiről túlzás nélkül mondhatom, hogy elképesztő billentyűs. Kettős érzés manapság a Totóban játszani: elszomorít, hogy Paich nem lesz velünk, de felvillanyoz, hogy olyan tehetséges zenészekkel turnézhatunk, mint Xavier. Természetesen eljátsszuk azokat a slágereket, amiket mindenki vár, de készülünk néhány meglepetéssel is a budapesti koncertre; olyan számokkal, amelyeket már régóta nem adtunk elő élőben.
MN: A Human Nature-t is játsszák az utóbbi időben, ezt a harmadik Porcaro testvér, Steve Porcaro írta anno Michael Jacksonnak. Amerikában sok rádió levette a műsoráról Michael Jackson számait, miután ismét felszínre kerültek az ellene felhozott pedofilvádak. Egyetértenek az amerikai rádiók döntésével?
JW: Ha igaz mindaz, amit Michael Jacksonról mondanak, az borzalmas, és mindenképp elítélendő. Ezzel együtt is az a véleményem, hogy a bojkott nem old meg semmit. Nem egy művészről derült már ki, hogy szörnyű dolgokat tett, de ettől még nem fordítottunk hátat az egész munkásságának. Már csak azért sem, mert a művészeti alkotások többségét nem egyetlen ember hozza létre, hanem csapatmunka során születnek, és ha betiltanánk bizonyos zenéket, azzal rengeteg ártatlan embert is büntetnénk. Rettenetesen felkavartak azok a történetek, amik Michael Jacksonról elhangzottak a médiában, de azt gondolom, nincs más megoldás, mint elválasztani a művészt a művészetétől.
(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. június 20-i számában jelent meg, még a koncert előtt készült.)
