Antonín Kraft (a 18. és a 19. század fordulóján alkotó zeneszerző, Haydn kedvence, Beethoven védence – vagy fordítva) ha így folytatja, visszakerül a klasszikus repertoárba, ehhez el kell érnie, hogy Várdai István csellózzon és Takács-Nagy Gábor értő vezénylésével szóljon a zenekar. „Értő”: amiből a hallgató megérti, hogyan kapcsolódik egy bécsi kismester a bécsi klasszikusokhoz. A C-dúr csellóverseny néha sokat markol, de csak néha, és elég sokat fog. Várdai stílusismerete lefegyverző, technikája minden hangszeres bravúrt szimpla ujjgyakorlatnak mutatott. Haydn D-dúr csellókoncertjére a szólista öregedett pár évet, és mámorítóan érett előadásban szólaltatta meg az érett remekművet.
A másik szólista, Vigh Andrea hárfajátéka – Debussy: Két tánc (egy szakrális, egy profán) – meggyőzően vonta be a francia szerzőt a bécsiek közé. Nehéz volt a külső körülményektől függetlenedve hallgatni: ma még megválasztott rektor, holnap tán már az összevont artista- és káderképző intézet tartalékosa – ki tudja? A záró szám, Mozart Esz-dúr szimfóniája (K. 543, a sorban hátulról a harmadik) volt az est s talán az évad legnagyszerűbb produkciója. Senki sem érkezik hivatalos évadmércével a Zeneakadémiára, de érzésre akkor is így volt. Adva van egy észak-angliai kamarazenekar, bő kétharmados női többséggel, különösen a fúvós szekcióban. Unisonóban meggyőző, tömör, szép a vonósok hangja, az együttesekben hajlékony – a feszes részeket ropogósan, de sohasem katonásan, a lassúkat véletlenül sem sleppelve játsszák. E stabil alapra építkezik TNG, aki már kevesebbet instruál, de a hatása, a kifejezésben gazdag kamarazenei szövet ugyanolyan jelentős, mint korábban. A Menüett tétel ötödik ütemében – meg a visszatéréseikor – hallott kis agogikát (Mozart kacsint Haydnnak?) nem feledjük, ahogy az egész szimfónia mindenkit magába fogadó örömét sem.
Zeneakadémia, február 6.
