Interjú

„Már régen nem”

Tony Lakatos dzsesszzenész

Zene

A februári Cziffra Fesztiválon harmadmagával improvizációs koncerten lép fel, majd a Magyar Zene Házában is hallhatjuk. A családjában nem örökítette tovább a zenészhagyományt, de ő maga dúskál a felkérésekben, a világ minden tájára hívják.

Magyar Narancs: Sokfelé jársz a világban. A jazz világnyelv, de érzékelsz különbségeket, hogy hol mit szeretnek jobban, mire fogékonyak?

Tony Lakatos: Nagyon sokat járok Ázsiába, Amerikába, és persze az európai országokba is. A jazz őshazájában, Amerikában óriási tradíciója van ennek a zenének, az ázsiai országokban szinte semmi, mégis nagyon érdekli őket. Még nincs igazán múltja a jazznek, de sorra nyílnak a jazziskolák, felsőfokon is. Kivétel Japán, ahol a második világháború óta nagyon elterjedt ez a zene. Egyébként szerintem Magyarországon van a jazznek is az egyik legjobb közönsége, és rengeteg a fiatal tehetség, még Amerikában sem tapasztaltam ilyet.

MN: Mennyire alkalmazkodsz a helyi ízléshez?

TL: A saját zenémet persze mindig ugyanúgy játszom, de ha egy helyi zenekarba hívnak meg, akkor igyekszem alkalmazkodni. Például az ázsiai soundhoz. Vagy egy időben sokat jártam Indiába, ott az úgynevezett Indian fusionban van improvizatív jazz, sok, hagyományos indiai elemmel. Ezt imádom.

MN: Hogyan változott a szaxofonjáték a te életed során? Hatott-e rá a pop vagy az elektronika, vagy bármilyen egyéb zenei irányzat?

TL: Természetesen az elektronika, a rock, a pop nagyon is hatott, még az akusztikus szaxofonozásra is. Én a hetvenes-nyolcvanas években sok fusiont játszottam, az utóbbi 15–20 évben pedig visszatértem a klasszikus stílushoz, a gyökerekhez.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.