Marina Diamandis biztató szerzői debütje után a szélesebb áttörés érdekében egy csapat kipróbált producerrel készítette el második lemezét. A 2012-ben megjelent Electra Heart azonban nemcsak nem repítette a felső ligába a görög származású énekesnőt, hanem gyengébben is teljesített, mint az elődje. Hiányzott belőle a Family Jewels rajzfilmszerűen elnagyolt cserfessége és kedves műfaji kaotikussága, amelyek helyett egy sor generikus EDM-mel felpumpált tinipopdalt kaptunk. Így a harmadik Marina And The Diamonds-lemez bejelentésekor leginkább annak lehetett örülni, hogy az énekesnő az Electra Heart tapasztalatai miatt újra egyedül írta meg a dalokat. Ennek ellenére a Froot sajnos nem váltja be azokat az elvárásokat, amiket talán már csak kevesek táplálnak ezzel a kivételesen karakteres hangú énekesnővel kapcsolatban.
Mindazonáltal a Froot igenis előrelépés. Marina egyrészt bebizonyítja, hogy egyedül is tud olyan számokat írni, mint egy sor iparos segítségével, illetve maguk a dalok is jobbak lettek. Elsősorban a 70-es és a 80-as évek ihlette, azonnal tapadó, diszkós popszámokat kapunk – ilyen például a katartikus Forget himnusza vagy a bubblegum-popos Blue. Emellett van jó néhány szakítós ballada (köztük a zongorás Happy megkapó nyitánya és a légies-tapsolgatós Gold), az alkalmi üresjáratokat pedig még mindig nagyszerűen kitölti Marina operásan öblös énekhangja. Így ha a Froot nem is lesz ott az év lemezei között, otthoni ténykedéshez vagy álmodozáshoz azért remek háttérzene.
Warner, 2015
