A világszerte tömegizgató erőkké váló popsztárok felemelkedésének történetében gyakran lappang valami felfejtésre szólító titok, egy különös, meghatározó, a zenén túli összetevő. Madonna, Kylie, Britney vagy Lady Gaga pályája alighanem még évtizedek múlva is változatos szempontú kultúrtörténeti esszék tárgya lesz majd – korunk szupersztárjaié közül Rihanna esete azonban az övékénél valamivel egyszerűbb képletűnek tűnik. Nem véletlen, hogy az ő lemezeivel a mainstream popot amúgy inkább lenéző szaksajtó is intenzíven foglalkozik: a dögös hang és a 23 éves barbadosi művésznő tehetsége, aminek segítségével otthonosan tudja elfészkelni magát zsánerhalmozó (egyszer reggae-s, máskor hiphopos, rockos, r ’n’ b-s vagy legújabban trance-es) dalai mindegyikében, önmagában is elegendőnek tűnik a figyelemre. A többi már a szerencsén, vagy még inkább a brutálisan ügyes menedzsmenten múlt – de bárhogyan volt is, a lényeg, hogy az elmúlt években a legmarkánsabb popslágereket Beyoncé mellett Rihannának hozta össze a neki dolgozó kisebb seregnyi szerző és producer. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Rihanna csakis a dalokra építene: komoly kutatást igényelne például, hogy olyan cikket találjunk róla, amiben nem hangsúlyozzák, hogy szuperszexi énekesnőről van szó.
Fotó: MTI
A szex szóba nem hozása már csak azért is lehetetlen, mert ahogyan a pár hete megjelent új lemez, a Talk That Talk is mindvégig a dugásról szól, úgy a csurig telt Sportarénában, döntően lánytekintetek előtt celebrált koncert nagyobbik része is a szoftpornók lendületes megidézésének jegyében telt. A szaloncukornak öltözött, jelenleg épp mérsékelten előnyös szalmaszőke fürtöket rázó főhősnő már a második számban bikiniben tárta szélesre combjait, az S&M-ben szexrabszolgák és rúdtáncosok szaggatták le róla a ruhát, a Hardban rózsaszín puskákkal felszerelt szerelemhadsereg élén masírozott, a színpadra cipelt rajongó lánnyal megmarkoltatta a melleit, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Rihanna nemcsak a slágerek, hanem az egy dalra eső puncidörzsölések számában is Madonna méltó kihívója lehet. Még a stadionrock örök kellékeivel, vagyis a színpad legszélére ültetett gitárossal, hatalmas szólókkal és persze tűzijátékkal elővezetett, ennek ellenére elég uncsi balladás blokk is elsősorban az énekesnő – egy szélgép segítségével amúgy monroe-san láthatóvá tett – fedetlen combjairól szólt. Mindezt az ízléstelenség és a játékosság a popban mindmáig nyerő keverékével, precízen és hitelesen elővezetve.
Az előzetes hírekre rácáfolva Rihanna a bemelegítő szakasz után elég magabiztosan uralta a dalait élőben is. A tempósabb számok refrénjeinél persze bevetette a Vince Neil-trükköt (egy szót én, hármat a vokalisták), illetve olykor a playbacksávokat is, de a műsor nagyobbik részében klasszul hozott mindent a reggae-s görgetésektől a sztratoszféra felé lőtt torokhangokig. Csalódást keltő volt viszont, hogy a tavaly óta a művésznő turnéin szolgálatot teljesítő szupergitáros, Nuno Bettencourt rengetegszer beérte konzervhangokkal is. Mindazonáltal elég jól szólt minden a szerencsésen zúzósra vett Prince-feldolgozástól a lemezen nem különösebben meggyőző, de a nagy hangerő és a csiricsáré látvány segítségével meglehetősen szórakoztatóra stilizált, europrosztósan pumpáló új dalokig – az ív e két végpontja között persze az összes sláger sorra került a Shut Up And Drive-tól a mindent verő Umbrelláig, még Jay-Z nyerő Run This Townja is előbukkant (a mester videóról küldte benne a szózatot). A tekinteteket mindvégig mágnesként vonzó, ketyegő energiabombának mutatkozó Rihanna ebbe a természetesen nulla százalék spontaneitást engedélyező, így mindenféleképp kissé rideg műsorba is képes volt valóságos elevenséget és melegséget csempészni szívből jövőnek tűnő gesztusaival – neki azt is elhittük, hogy nem teát csavart be hanyagul a feles pohárból a Cheers című pompás whiskyhimnusz előtt. Márpedig ha valaki csípőből tud egyszerre dögös, vagány és bájos lenni, akkor ne csodálkozzunk, hogy a lábai előtt hever a világ.
