Interjú

„Még fütyülni is lehet”

Horváth Ákos zenész

  • Soós Tamás
  • 2021. február 3.

Zene

Ozzy Osbourne hangmérnökével kezdte, majd világhírű ki­adónál folytatta pályáját, úgyhogy régóta nem csak Horváth Charlie fiaként ismerhetjük. Zenekara, a Stardust most azzal a melodikus rockzenével törhet be Európában, amit annak idején a Journey, a Toto vagy a Def Leppard vitt sikerre.

Magyar Narancs: Magától értetődő volt, hogy Charlie fiaként te is énekes leszel?

Horváth Ákos: Nem készültem tudatosan a zenei pályára. Kamasz voltam már, amikor megfogott a rock- és a metálzene, annak is a keményebb ága: Slayer, Metallica, Mötley Crüe. Ennek hatására – édesapámtól függetlenül – kezdtem el zenélni, az viszont neki köszönhető, hogy mindig volt otthon egy gitár, amit felkaphattam. Az sem ártott, hogy sokat dolgozott külföldön, és mindig hozott haza videókazettákat, amikre kinti tévéműsorokat vett fel, így sokkal jobb zenéket hallgathattam, mint amelyek itthon mentek. Innentől fogva semmi más nem érdekelt, csak a zene. Beiratkoztam a Vasutas Zeneiskolába, ahol Tornóczky Ferenc jazzgitárostól tanultam meg az alapokat, majd kijártam a Kőbányai Zenei Stúdiót, és nagyjából ezzel egy időben alapító tagja lettem a Mantra nevű thrash/hardcore zenekarnak. Ez is jó suli volt a maga nemében, körbeturnéztuk az országot, de három nagylemez után kiléptem, mert a saját zenémet szerettem volna játszani. Egy éles váltással létrehoztam a Nightfly nevű fúziós jazztriót, amelyben sok ismertebb zenész megfordult az évek során, majd 2008-ban kiadtam egy szólólemezt Mintha volna szíved címmel, amelyre Horváth Attilával írtunk dalokat. Jól sikerült, de a rockosoknak talán túl popos, a poposoknak meg túl rockos volt, így nem hozott áttörést. Néhány turné után elhalt a projekt.

MN: Aztán 2015-ben jött a Stardust, amelyben a metál és a jazz után dallamos rockot, AOR-t (adult oriented rock, „felnőttrock” – a szerk.) játszol.

HÁ: A szólólemeznél jöttem rá, hogy a dallamos rock áll igazán közel hozzám. A klasszikus rockéneklés nem az én műfajom. A melodikus rockban vannak olyan dallam­ívek és olyan érzelmek, amelyekkel a leginkább ki tudom fejezni magam. A szólólemez után kihagytam pár évet, hogy átgondoljam a dolgaimat, és úgy döntöttem, mindent erre a lapra teszek fel. Tudtam, hogy ez a zene most nem feltétlenül trendi, de hittem benne, ha jól csináljuk, annak meglesz a gyümölcse.

MN: Meg is lett, hiszen már az első kislemezeteket, a Shine-t az a Michael Wagener keverte, aki Ozzy Osbourne, Alice Cooper, az Extreme vagy a Skid Row lemezein is dolgozott, majd leszerződtetek négy lemezre a Frontiers kiadóhoz. Ez hogyan jött össze?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.