Csupán be kell kapcsolni a végtelenített vetítést és összehordani egy halom ötletet: sajátot és mástól látottat, témába vágót és kószát, jót, rosszat és közepeset vegyesen. Elvégre a gyakorlat dönt, ha tautologikus módon is: operarendező az, aki operát rendez. A befejezett tények előtt fejet hajtva ilyesformán kijelenthetjük: Vecsei H. Miklós személyében immár operarendezőt is tisztelhetünk, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy a Szöktetés a szerájból online premierjére sor került.
Ha Vecsei teljesítményének elemzőbb értékelését szeretnénk adni, nehéz megkerülnünk a problémát, hogy a sokoldalú fiatal művész, azon túl, hogy áthárította a Kiégő Izzók csapatára a koncepcióteremtés munkájának javát, voltaképpen embrionális rendezéskezdemények hosszú sorát bocsátotta gyors egymásutánban a színpadra. A néha mindössze pontszerű, elegyes ötletek (feliratos dialóguskiváltás, müezzin beiktatása, a történetbeli borivás kábszerezésre cserélése stb.) közül szinte csak két markánsabb értelmezési próbálkozás emelkedett ki, s mindkettő részben vagy egészben ismerős lehet a Szöktetés jelenkori előadás-történetének trendjeiből. Az egyik az opera egyetlen énekszólam nélküli szerepének, Szelim basának kóros túlértékelése, ami a prózai színház felől érkező rendezők bevett szokása. Vecsei követte őket, méghozzá olyannyira lelkesen, hogy nála az erős jelenlétű Wunderlich József szerepalakja nemcsak főszereplővé – és helyenként a zenekar kommandírozójává – lépett elő, de heterogén vonások és attitűdök tömkelegével is felruháztatott. A másik, szintén nem előzmények nélkül való interpretációs csíra Konstanzénak jutott, aki itt olyannyira érzéki természetűnek bizonyul, hogy nemcsak a basa közeledése ingatja meg, de még Blondéval is valamiféle suta homoerotikus tapogatózásba bonyolódik.
A sutaság említése már a rendezői teljesítmény alkalmazott, vagy mondjuk így, manuális gyengéi felé tereli a beszámolót. Vecsei ugyanis mintha nemigen törődött volna azzal, hogy korántsem kiegyenlítetten áradó ötleteiből az adott szereplők mit képesek megvalósítani érdemi színészvezetés nélkül. Miklósa Erika (Konstanze) és Rácz Rita (Blonde) a leszbikus közjátékot például csak decens idegenkedéssel tudta megjeleníteni, s az előadás színészi minősége és hitele általánosságban is inkább a férfi közreműködők térfelén tűnt jelentékenyebbnek. Így Balczó Péter (Belmonte) minden különösebb erőfeszítés nélkül képes volt mai fiatalembernek hatni az operaszínpadon, s közben még, ha nem is eszményszépen, de mindvégig stílusosan énekelt. Színpadi oldottság dolgában a karaktertenori ziccerszerep megformálója, Szerekován János (Pedrillo) és Gábor Géza (Osmin) is rendben megfelelt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
