Interjú

„Még nem az, de már intézik”

Koncz Zsuzsa előadóművész

Zene

Ötven éve jelent meg az első nagylemeze, de eszébe nem jutna, hogy március 9-én, a tizenkettedik Aréna-koncertjén ezt ünnepelje. Műsorának címe: Így volt szép…, ám szó sincs búcsúról, inkább afféle összegzése lesz ez sok évtizedes pályafutásának. Az is igaz viszont, hogy e pályafutás legpolitikusabb albumai már a 2010-es években készültek.
false

 

Fotó: Sióréti G

Magyar Narancs: 2013-ban a Tündérország, 2016-ban a Vadvilág című új albumod volt az Aréna-koncert fókuszában. Most miért nincs új lemez?

Koncz Zsuzsa: Az egyik oka, hogy a CD-kiadás folyamatosan visszaesik, átvették a helyét az internet, a különböző zenés szolgáltatók, és a mi nemzedékünk nagyjából kimaradt ebből. A helyzet olyan most itthon és a nagyvilágban is, hogy inkább afféle „figyelőállásban” vagyunk, és hogy ebből a figyelésből, a friss élményekből születik-e lemez, azt csak a jövő dönti el. Olyan időket élünk – legalábbis én úgy látom –, hogy nehéz hozzáfogni egy vadonatúj munkához. Most az nyújt számomra vigaszt, hogy megpróbálom összeilleszteni az utóbb született lemezeim – a Tündérország és a Vadvilág – dalait a régi, „történelmi” dalokkal. Sajnos nem olyan nehéz. Az egyik szemem sír, a másik nevet, amikor azt látom, hogy például az 1976-ban született Ne vágj ki minden fát című szám mennyire aktuális ma is, és itt nem csak a címére gondolok.

MN: A koncert címe arra utal, mintha valamit lezárni készülnél.

KZS: Az Így volt szép című dal a Tündérország albumon szerepel, nagyon szeretem, ezért lett a koncert címe, tehát nem a múlt miatt. De közben persze azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy múlik az idő, fájdalmas, hogy kollégák távoznak, hozzám közel állók is, és hát én magam sem tudom, hogy mi az, ami még bennem van. Amennyire a jelenemet látom, azt gondolom, hogy ez a fellépés nem visszavonulót jelent, inkább azt, hogy eddig „így volt szép”. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ehhez hozzájárult, velem van most is, de nézzük meg, hogy mi jön, mi jöhet ezután.

MN: Egy tavalyelőtti interjúban Zorán azt mondta nekünk, hogy ő maga találja ki, hogyan nézzen ki a műsor, milyen számokat játszszanak, milyen sorrendben. Te mennyire veszel részt az előkészületekben?

KZS: Mivel a színpadi technikákhoz nem értek, beleszólni sem tudok, legfeljebb azt mondhatom el, ami nem tetszik. Nagy szerencsémre a sors összehozott Závodi Gáborral, aki nemcsak kitünő muzsikus, zeneszerző, együttesvezető, hanem olyan ember, akit az új technikák is foglalkoztatnak. Remek ízléssel csinálja egy rendező, egy látvány- vagy egy díszlettervező dolgát is; nemcsak játssza a dalokat, de – ahol lehet – a színpadképet is kitalálja a leg­apróbb részletekig. Az Arénában lehet. Ami viszont a dalokat illeti, azokért én vagyok felelős, és ezt nem is adom ki a kezemből; ez nem azt jelenti, hogy a srácoknak nincs beleszólásuk – teljes mértékben nyitott vagyok az ötleteikre –, de az enyém az utolsó szó.

MN: Milyen zenekar kísér?

KZS: A régi, összeszokott társaság. Idén lesz húsz éve, hogy Závodi Gáborral együtt dolgozunk, a basszusgitáros Lengyelfi Miklóssal még régebben. De Maróthy Zoltán gitáros és Tiba Sándor dobos is már tizenvalahány éve az együttesben vannak.

MN: Az még titok, hogy mi vagy ki lesz a márciusi koncert meglepetése, de ha jól emlékszem, 1995-ben Kocsis Zoltán volt a vendéged. Hogyan sikerült őt rávenni egy ilyen szereplésre?

KZS: Volt egy közös ismerős, barát, illetve barátnő, aki vette a bátorságot, és megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve fellépni egy ilyen eseményen. Ő pedig mindannyiunk meglepetésére igent mondott. Feledhetetlen élmény és megtiszteltetés volt, hogy játszott azon a koncertemen.

MN: Idén lesz ötven éve, hogy megjelent az első nagylemezed, a Volt egyszer egy lány. Hogyan emlékszel vissza rá?

KZS: Brrr! Ez az ötven rémesen hangzik. Ráadásul nem is ezt tartom az első igazi lemezemnek, hanem az egy évvel később megjelent Szerelem címűt. A Volt egyszer egy lánynak még sok olyan szerzője volt, akik a hagyományos táncdalvilágban játszottak szerepet.

MN: Hogyan kerültek ők arra a lemezre?

KZS: Ehhez tudni kell, hogy akkoriban még az esztrád volt a leg­elterjedtebb színpadi produkció: mindenki fellépett mindenkivel, ahogy mindenki elénekelte azt, amit a Magyar Rádió felvételi osztálya küldött. Tulajdonképpen az én első lemezem is ilyen háttérrel készült. Akkor még egyetemista voltam, és úgy gondoltam, befejezem az egyetemet, és azzal kész, ennyi. Így azon túl, hogy nagyon szerettem énekelni, nem törődtem kellőképpen azzal, milyen dalokat is éneklek, csak később jöttem rá, hogy ezeket én nem szeretem. Valójában nem tudtam még, hogy mit is akarok. Az egyetem végül nem jött össze, és én az lettem, aki. Tudat alatt azonban akkor alakult bennem valami, és nem véletlen, hogy ennek a lemeznek a felét már az Illés zenekar írta. Jól éreztem, hogy nekem ezekhez a srácokhoz van közöm. Az is felfedezés volt, amivel már ekkor szembesülhettem, hogy a műfaj megzenésített verseket is elbír. Egyébként az volt a helyzet, hogy nem akartam, de nem is tudtam volna a hagyományos táncdalfesztiválok világába beilleszkedni. Ez persze tőlem most nagyon hálátlannak tűnik, hiszen az ország a táncdalfesztiválokon keresztül ismert meg, de akkor is így van. Kezdettől fogva nem éreztem jól magam a „szocialista hollywoodi” díszletek között. Azt hiszem, ha később nem jött volna létre a szorosabb együttműködés Szörényiékkel, Bródyval, valószínűleg teljesen máshogyan alakul az életem.

MN: Véletlen, hogy éppen 2010 után készültek a legpolitikusabb albumaid?

KZS: A dalaink mindig is kritikusak voltak, még a 2005-ös verslemezemen is volt éles önkritikát tartalmazó dal, de tény, hogy a 2010 utáni folyamatok olyan mértékig trappoltak bele a személyes gondolatainkba, érzéseinkbe is, hogy az túl sok volt. A Tündérország című lemez még úgy született, hogy eleinte csak kislemezre gondoltam, a nálam maradt Cipő-dalt mindenképpen fel akartam venni. Aztán gyorsan alakultak a dolgok, és elkészült a Tündérország. Olyan dalok is – például a már említett Így volt szép – kerültek erre a lemezre, amelyekben a körülöttünk fortyogó világ evidensen nem tapintható, de a szövegek többsége erős, szókimondó. Ha úgy tetszik, az utóbbi két lemezemen az volt a motiváció, hogy ha „harc van, akkor legyen harc”, mindenütt lehessen hallani.

MN: Amikor öt éve beszéltünk, ezt mondtad: „Mióta manipuláció létezik, azóta megtévesztett emberek is vannak. Hogy nálunk most mennyien lehetnek, azt nehéz megmondani, de a manipulatív igyekezet erős, és az mindig sokakra hat. Azt, hogy mire megy ki a játék, csak tippelni lehet.” Most már tudod?

KZS: Ha tudnám, akkor politikus lennék. Azt viszont tudom, hogy a materiális, anyagi világ térnyerését ez a mostani hatalom oly mértékben tette magáévá, sőt személyessé, ami nem sok jóval kecsegtet. Nemrég olvastam az interjút azzal az emberrel (George Birnbaummal, a Fidesz egykori kampánytanácsadójával – L. T.), aki annak idején a Soros-kampány tervezésében is közreműködött, és teljesen kiakadtam azon, hogy Magyarország olyan kezekbe kerülhetett, amilyen például ez az ember is. Ez sokat elárul a mostani hatalom természetéről. Mondhatnám, nincs ehhez közöm, mégis nekem fáj, amikor a külföldi barátaim – lengyelek és románok éppúgy, mint a nyugat-európaiak – felelősségre vonóan kérdezik: „Meg vagytok ti őrülve? Mégis, mi folyik nálatok?” Mit mondjak erre? Hiszen a fél világnak valóban kényelmetlenek lettünk. Kétségtelen, hogy a történelemben mindig voltak olyan pillanatok, amikor az emberiség rosszabbik énje kerekedett felül. Úgy tűnik, most ilyen idők járnak. Szomorúan hangzik, és nem nagyon lehet mást tenni, mint abban hinni, amivel anno Bródy apja (Bródy András közgazdász – L. T.) biztatott bennünket. Ő a Kondratyev-féle elmélettel, a közgazdaság működésének ciklikusságával értett egyet. A gazdaság a hullámok természete szerint működik: egyszer fent, majd lent, és így tovább. Meglehet, ez a történelmi mozgásokra és az emberi psziché változásaira is igaz: semmi nem tart örökké, minden változik. Most egy negatív hullám alján lehetünk, az egyetlen orvosság, hogy abban bízzunk, ami még nem látszik.

MN: Januárban arról számolt be a média, hogy Dávid-csillagot rajzoltak arra a plakátra, amelyen Vámos Miklóssal vagytok. Vámos reagált rá, te nem.

KZS: A hír eljutott hozzám is, de én inkább egy történettel válaszolok neked. Az egyik korai sportcsarnoki koncertemen – a kilencvenes évek elején – két ember azon vitatkozott, hogy én most akkor zsidó vagyok-e, vagy nem. Az egyik barátom, aki hallotta ezt a párbeszédet, hátrafordulva azt mondta nekik: „Még nem, de már intézik.” Azóta inkább nevetek az ilyen megnyilvánulásokon. Egyébként pedig Miklós minden megállapításával tökéletesen egyetértek, de nem tudok mit hozzátenni.

MN: Nem tartasz attól, hogy „politikai okokból” elveszíted a közönséged egy részét?

KZS: Meglehet, és ezt sajnálom is, de nem tudom megtagadni önmagam akkor sem. Ilyen vagyok. Egyébként a közönséget nem számolni szoktam, hanem szeretni. Remélem, hogy ők viszontszeretnek! Hálás vagyok azoknak, akik velem vannak, és határozottan hiszek abban, ha nem is válthatjuk meg a világot, de gazdagíthatjuk azzal, amit tudunk, amink van. A többség békében akar élni, ha hagyják. Sajnos, úgy tűnik, nem hagyják. A gyűlöletre kihegyezett közéletből az látszik, hogy választott politikusaink semmibe veszik egymást, a saját maguk írta törvényeket is, és persze legfőképp rólunk nem vesznek tudomást. Hát ilyesmikről is szólnak a dalaim, amelyek azért szórakóztatóbbak, mint egy beszélgetés, mert a zene érzelmi ereje sokat hozzájuk tesz.

MN: Öt éve ezt mondtad: „Mára a viszonyok annyira zavarosak lettek, hogy ha minden így marad, nekem is gondot fog okozni, kire szavazzak. Azt tudom, mit nem akarok, de nagyjából ennyi.” Változott azóta a véleményed erről?

KZS: A még rejtett „tarta­lé­kok­ban”ˮ hiszek. Számomra hatalmas meglepetés a fiatalok növekvő érdeklődése, részvétele a tüntetéseken, például a decemberi tiltakozásokon is. Azt hiszem, hogy bennük lehet a remény, őket nem lehet elhallgattatni és hazugságokkal etetni, mert nem hiszik el, és nem félnek. Ők már az internet nemzedéke, nem akarják azt, ami most van, mert a jövőjük forog kockán; bátrak, mert szabadnak születtek, szabadon nőttek fel, nyelveket beszélnek, elméletben tudják, hogy milyen egy demokrácia. Gyakorolni is akarják!

Neked ajánljuk