Zene

Régen minden sokkal egyszerűbb volt: ha valaki megkérdezte, hogy mi az az alternatív country, elég volt megmutatni az Uncle Tupelo legelső lemezét. Az 1990-ben megjelentNo Depressiona rockzene definitív teljesítményei közé tartozik - olyannyira, hogy a zsánerrel (1995 és 2008 között kéthetente papíron, azóta pedig online) foglalkozó jelentős szaklap is ennek a lemeznek a címét kapta a keresztségben.

Az olasz Lucy (Luca Mortellaro) és az angol Perc (Alistair Wells) egymástól teljesen eltérő felfogásban ír technozenéket, de mindkettőjüket a műfaj kortárs legnagyobbjai közé sorolják. Előbbi a gondolkodó ember hipermodern lábdobjait tervezi meg és színesíti rendkívül karakteres ambienthátterekkel, utóbbi pedig a tánctérre tervez direkt, gyorsan célba érő szerkezeteket, egy ideje nem kevés indusztriál- és zajhatással.

"A kétfüzetnyi keringő megjelenése kellemetlenül lepett meg, mert nem egészen úgy jelentek meg, ahogyan megbeszéltük. Helyénvalónak tartanám a megfelelő kártérítést. Egyébként arra kérem, szíveskedjék számomra betekintést engedélyezni a három legutóbbi füzet elszámolásába, mert véget kívánok vetni az ügynek, és ha óhajtja, háromszáz bécsi forintért átengedem a tulajdonjogukat Önnek. Ezenkívül kérek még néhány példányt a Fantáziából." 1823 februárjában írta ezt az elégületlenséget tükröző levelet Franz Schubert egyik kiadójának, Anton Diabellinek, akkoriban tehát, amikor az ambiciózus bécsi zeneműkiadó egyik legnagyobb szakmai sikerének és egyszersmind zenetörténeti megdicsőülésének napjait ünnepelte.

Az Uzipov netre fellőtt debütlemeze az utóbbi idők egyik legizgalmasabb földalatti metálprodukciója. De füllentenénk, ha ezt az érdekességet arra fognánk, hogy még a műfajnácik sem tudják pontosan meghatározni az Uzipov stílusát.

Ryan Hunn manchesteri zenekészítő az utóbbi öt évben terjedelmes és tartalmas életművet hozott létre: sorra gyártotta a maga pár számos megjelenéseit - nem éppen a zenei szigor jegyében. Az általa létrehozott Hoya:Hoya klubest és az azonos nevű, kizárólag gusztusos válogatásokkal jelentkező kiadó is a dubstep után maradt elektronikus tánczenei teret járta körbe.

A lounge-os, hiphopos art-popot játszó Cibo Matto két japán, de New Yorkban élő lány duója volt, amely a 90-es évek közepén-végén egészen menő tudott lenni a maga kicsit infantilis, kicsit különutas, ám a korszellembe mégis tökéletesen passzoló zenéjével.

"Ön téved, ha azt hiszi, hogy a Háry János készen van." Az 1926-os ősbemutatót követő ünnepi banketten hűtötte le a korszakos operaigazgató, Radnai Miklós pohárköszöntős lelkesedését a szerző, Kodály Zoltán, aki e szavaival nem csupán a saját igényességét bizonyította, de akarva-akaratlanul a magyar operaírás hagyományához is csatlakozott.

Kétségtelen, hogy Boy George a popzene egyik örökös ikonja - az ő behízelgő, egzotikus soulorgánuma, a Culture Club élén elővezetett (elektro)pop-reggae-r&b slágerei nélkül nem élnének bennünk olyan élénk és ambivalens emlékek a nyolcvanas évek extravagáns zenei univerzumáról, popkultúrájáról.

Magyarországon is feltámadt a klasszikus rock, a 60-as, 70-es évek rock and rolljához visszanyúló hullám élén pedig ott tempózik az Ivan & The Parazol is. Az Amerikát is megjárt, jelenleg Londonba készülő banda slágerei állandó vendégek az MR2-n, és a Deep Purple előtt is ők nyitnak február 17-én a Budapest Sportarénában.

A Shins frontembere, James Mercer és egy zenei mágus, Brian Burton (vagyis Danger Mouse) már 2004-ben összehaverkodott, de Broken Bells névre keresztelt zenekaruk csak 2010-ben fialt egy korrekt lemezt, enyhén pszichedelikus indie-pop dalokkal.

Nagyecsed - Budapest című albumán éppúgy megőrizte a nagyecsedi cigány dalok természetességét, mint azt a szívbe markoló éneket, amihez foghatót csak a legritkábban hallhatunk, de közben Dresch Mihály, Lukács Miklós és mások közreműködésével új hangokat is megütött a Romengo zenekar. Három alapítójával: az énekes Lakatos Mónikával, a gitáros Rostás Mihály Mazsival (a képen jobbról) és a kannás Lakatos János Gusztival beszélgettünk.

Még ma is viszonylag ritka, hogy egy minden szempontból, így zenekultúrája révén is egzotikus ország muzsikusa majdnem szabályos karriert fusson be, sőt kultstátuszt élvezzen a nyugati popiparban. Márpedig a szíriai Omar Souleyman (aki az ország északkeleti, többnemzetiségű és -kultúrájú feléből származik) már afféle legenda és ikon - mind szélesebb (s nem csak zenei) körökben. 2011-ben maga Caribou válogatta be a kultikus All Tomorrow's Parties fesztivál programjába, ugyanabban az évben három remixet is készített Björk Biophiliájának dalaihoz. Tavaly decemberben pedig vitathatatlan sztárfellépő volt Oslóban a Nobel-békedíj átadási ceremóniáján - s addigra már elkészíthette első igazi nyugati albumát a veretes Domino kiadónál (illetve annak Ribbon Music sublabeljénél).

Az undergroundban visszatért a hatvanas-hetvenes évek kislemez-tendenciája. Nagylemezeket egyre kevésbé éri meg készíteni, és a zenekarok inkább a folyamatos jelenlétet választják: felvesznek néhány dalt, majd valahogy úgy dobják fel az internetre, mint ahogy a hetvenes évek angol punkbandái szórták szét a pár dalos, sebtében legyártott bakelit kislemezeket.

1994-ig az akkor még csak a Screaming Trees énekeseként ismert Mark Lanegan a seattle-i grunge-színtér erős második vonalának hírhedt - abban a közegben persze nem kirívóan elvetemült - botrányhőse volt, aki elsősorban a kérlelhetetlen önpusztítás terepén nőtt fel a város meghatározó, akkor már világhírű zenészfigurái mellé.