Zene

"Óh, barátom, ezt a dallamot jól jegyezd meg! A változatait meg fogod találni az egyik művemben." Egy kétes hitelű, ám kézre eső anekdota szerint e szavakkal fordult kísérőjéhez Mendelssohn, midőn a dél-itáliai Amalfiban a helybéliek táncát figyelte.

A finn Mika Vainio újabban ismét karrierjének legemlékezetesebb pillanatait kívánja gyarapítani. Az elmúlt pár évben beszállt a honfitársa vezette Vladislav Delay Quartetbe, improvizált elektronikus hangörvényeket gerjeszteni, és együtt dolgozott a chicagói zajszíntér egyik legnagyobbra tartott alakjával, Kevin Drumm-mal, de egyedül is brillíroz: tavaly polgári nevén készített rozsdás-drone-os zajlemezt (Kilo), most pedig Ø-ként szerzett új gyűjteményt.

A calypso mint zenei stílus Trinidadról származik, és korábbi, látványosan felívelő népszerűsége már jó néhány évtizede kihunyni látszik - még a szülőhelyén is. Most az "autentikus" calypsóról beszélünk, semmi elektronika, semmi dobfelszerelés. A magát Lord Mouse-nak nevező fiatalembernek a hírek szerint történetesen éppen ez a műfaj akadt be, alig hozzáférhető régi calypsofelvételekre vadászott éveken át.

Darren Cunningham a 2010-es, második Actress-lemez (a Splazsh) bass musictól áthatott, finoman játékos technójával lett az előremutató elektronikus zenét kedvelők titkos sztárja.

SOUMM, NFZ, Müpa, 1400 néző, vezette Kocsis. Az első félidőben nyelvrokonunk, a zenetörténet tán legnagyobb whiskyfogyasztója, Sibelius uralta a mezőnyt. A sógor Halál című darabjához komponált Valse triste, bár nyitó szám volt, mégis teljes koncentrációval, csipkefinomságú hangszeres felrakásban szólalt meg. Csajkovszkij a melodikus íveket, Richard Strauss a ritmus ironikus szabadságát irigyelhette.

Önmagát egyszerűen csak zeneközelítőnek nevezi. A hangszereknek, amin játszani tud, valamint aktuális formációinak se szeri, se száma, bár ami az utóbbit illeti, szerinte egy is elég volna, csak nincs kivel. A dzsesszzenésszel a belefáradásról, a gauguini távlatokról és a szeptemberi Zuboly-koncert kapcsán az együttes lehetséges újjáalakulásáról is beszélgettünk, valamint egy ötletről, amelynek magját a Boney M. plántálta el benne.

A világ egyik legismertebb filmzeneszerzője: dolgozott Leonéval, Argentóval, Bertoluccival és Pasolinivel is. Aktuális európai turnéján egy magyar zenekar, a Modern Art Orchestra élén saját filmzenéit vezényli. Február 15-én a Budapest Sportarénában lép fel.

A zenekarok általában az első vagy a sokadik lemezüknek nem szoktak címet adni, és viszonylag kevés példa van arra, hogy valaki a második albumát jelenteti meg szimplán a saját neve alatt. A Los Angelesben székelő, kizárólag női tagokból álló Warpaint a ritkább vonulathoz csatlakozott, aminek az is oka lehet, hogy a 2010-es, The Fool című bemutatkozásukat követően viszonylag nehezen sikerült előrukkolniuk a folytatással.

Régen volt, s talán igaz sem volt, hogy az opera világában hajdanán a külcsín, az énekesek testi szépsége mellékes körülménynek számított. Tudjuk, ma már garantáltan nem így áll a helyzet, s első pillantásra éppen e fejleményt bizonyítja Anna Netrebko és Dmitri Hvorostovsky koncertje, amelyre tavaly nyáron, a másfajta tömegrendezvények révén ismerős Vörös téren került sor.

Az amerikai alternatív country Bill Callahan és David Eugene Edwards mellett legjelentősebb alakjának pályaíve jól szemlélteti a zsáner alkalmatlanságát a nagyobb tömegek általi fogyasztásra. Will Oldham a 90-es évek eleje óta (Palace Brothers, Palace Music, 1999 után pedig Bonnie "Prince" Billy fedőnéven) közel húsz, a szaksajtóban gyakorlatilag kivétel nélkül lelkesen fogadott nagylemezt jelentetett meg, de még akkor sem tudott kilépni a relatív ismeretlenség és a háromszáz fős klubok világából, amikor a császárok császára, Johnny Cash duettverzióban lemezre vette meghatározó számát, az I See A Darknesst.

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.

Az ördög tragédiája (München, 2010) a madáchi alapmű egyes jeleneteinek szabad parafrázisait fűzte egybe. A Paradise reloaded (Bécs, 2013) Az ördög tragédiájának egyik mellékszereplőjével meséltette újra az ősapa tragédiáját. A továbbcsiszolt változatban (Budapest, 2014) mintha csak a darab végére kitett kérdőjel lenne gránitba vésve.

"A finn ember szereti az önállóságot, de mindig szívélyes társa barátjának. Ha egy finn ember egymagában van, nyomban házat épít, és szaunát szerel fel. Ha két finn kerül össze, akkor muzsikálni kezdenek: az egyik hegedül, a másik trombitál. Három finn ember könyvtárat rendez be, négy finn énekkart alapít. Öt finn tudományos előadásokat szervez, hat finn újságot szerkeszt, és hét finn falut alkot." Így jellemezte egykoron saját népét egy magyarországi látogatójának a nagy finn, Jean Sibelius, akinek művei két hangverseny programján is ott szerepelnek majd az elkövetkező napok koncertéletének sűrűjében.

Maga Beethoven követte el az ősbűnt, amikor beleegyezett, hogy kiadója leválassza az eredetileg a B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléjának írt tételt, és Nagy fúga címen (op. 133) publikálja. Ettől kezdve a darab önálló műként funkcionált, és szinte elkerülhetetlen lett, hogy vonószenekarra is átdolgozzák.