Zene

Legutóbbi narancsos interjújában (Léggömbök sorsa, 2010. március 11.) Justin Sullivan nagyon optimistán beszélt zenekara akkor még csak tervezett, a harmincadik évfordulót ünneplő jubileumi turnéjáról, illetve jövőbeli terveiről, a hírek szerint azonban a csapat eléggé megrogyott az elmúlt egy-két évben, és csak súlyos gyalogáldozatokkal - többek közt Peter Nelson, a New Model Armyban már huszonéve alapembernek számító basszusgitáros lelépésével - tudta átvészelni ezeket a vészterhes időket.

Mindig felemelő érzés, amikor egy magyar szerző bemutatkozó lemeze ennyire jól indul: az Accept The Lightban egy erős lenyomatú, de elmosódott ambienttextúrákból összeálló háttérkép előtt bontakoznak ki az elvágyódást jelző, melankolikus dallamok.

Geneva Jacuzzi egy Los Angeles-i, mondjuk úgy, művésznő, akit a nagyközönség leginkább onnan ismerhet, hogy egy időben szintizett Ariel Pink zenekarában, valamint romantikus szálak is fűzték nevezett fiatalemberhez.

A lemondások hétvégéjén, amikor az Erkel Színház Verdi-gálájára végül csak a harmadjára meghirdetett vendégtenor tudott eljönni, a Fesztiválzenekar is nélkülözni kényszerült soros bérleti koncertjeinek díszvendégét, Maria João Pirest.

Paul McCartney 71 éves, de nem öregszik. Új lemezére jobb számokat írt, mint az elmúlt 20 évben bármikor.

"Mit nyer azzal Chopin úr, ha valaki Mozartnak nevezi? Szinte semmit, ellenben elveszíthet mindent [...]. Chopin úr jobban ír ma zongorára, mint Mozart tette fél évszázaddal ezelőtt, bár az ötletek értéke szempontjából összehasonlíthatatlanul alacsonyabb szinten áll.

Az 1999-ben alakult, szóval már igazi veteránnak számító Fish! - belegondolni is ijesztő, hogy jövőre a tizenötödik évfordulót ünnepelhetik - talán a legokosabban építkező zenekar azok közül, akik a kétezres évek elejétől fogva rendszeresen megfordultak az olyan, ma már nem létező budapesti klubokban, mint a Süss Fel Nap!, a Pesti Est Café vagy a Kultiplex.

Ma, amikor már egy düledező kutyaólban is tökéletes felvételeket készíthet a laptopjával szinte bárki, különösen érvényes, hogy színpadon kell látni egy zenekart ahhoz, hogy megsaccolhassuk, valójában mennyit is ér. Az elmúlt két hét ebből a szempontból a kijózanodás napjait hozta el.

Két éve a Manic Street Preachers kiadott egy karrierösszegző válogatást, melyet egy monstre koncerttel fejelt meg a londoni O2 arénában, utána pedig azt ígérte, hogy egy időre eltűnik, és majd valami egészen újjal tér vissza.

2013 továbbra is a nagy visszatérések éve, és hol vagyunk még a végétől?! A Mazzy Start David Roback, a Paisley Underground addig jobbára inkább a periférián alkotó veteránja, valamint az éteri szépségű és titokzatos alternatív díva, a mexikói-amerikai Hope Sandoval (képünkön) alapította Dél-Kaliforniában a nyolcvanas évek végén.

Visszatérő vendég, mégsem bírja belopni magát úgy igazán a magyar közönség szívébe - az Emika-jelenség jól mutatja, melyek a korlátai egy papíron (na jó: CD-n/vinilen) viszonylag jól működő produkciónak.

Október 29-én Leonard Bernstein - hazánkban ritkán előadott - III. (Kaddish-)szimfóniája szólal majd meg az operaházban. A monumentális mű szólistáját kérdeztük.

Ligeti György és Witold Lutosławski közös ünneplését voltaképpen csak a véletlen meg a kerek számok iránti rajongás kreálta: a magyar zseni 90, a lengyel mester 100 éve született.

"Miután megteremtettem a láthatatlan zenekart, szeretném feltalálni a láthatatlan színházat is" - jegyezte fel naplójába (második) férje kifakadását Cosima Wagner az 1870-es évek végén. Történetileg ugyan többé-kevésbé rekonstruálható, hogy mire is gondolhatott a felbőszült Wagner, ám az operaházi Tannhäuser-felújítás múlt heti nézője filológiai szöszölés nélkül is érteni, sőt mélyen átérezni véli a mester indulatát.