Koncert

A Place To Bury Strangers

  • G. A.
  • 2013. november 17.

Zene

Ma, amikor már egy düledező kutyaólban is tökéletes felvételeket készíthet a laptopjával szinte bárki, különösen érvényes, hogy színpadon kell látni egy zenekart ahhoz, hogy megsaccolhassuk, valójában mennyit is ér. Az elmúlt két hét ebből a szempontból a kijózanodás napjait hozta el.

Előbb az Iceage - pár éve szerte a világon a rockzene aktuális megmentőiként ünnepelt - dán farkaskölykeiről derült ki (a Dürer kert nagyszínpadán), hogy legföljebb centikre képesek eltávolodni olykor a B kategóriától, múlt csütörtökön pedig New York zajbárói mutatták magukat az elvártnál jóval kevésbé veszedelmesnek.

A brooklyni trióról nehéz volna olyan leírást találni, amelyben nem említik meg, hogy a zenekar vezére, Oliver Ackermann első osztályú pedálokat is gyárt, amelyeket rajta kívül a Nine Inch Nails vagy a My Bloody Valentine tagjai is nagy kedvvel használnak. Ha a zenekar pesti, nagyjából telt házas klubkoncertjét termékbemutatónak tekintjük, akkor voltaképp elégedettek lehetünk, hiszen volt néhány nagyon szép pillanat, amikor úgy szólt Ackermann gitárja, mintha valaki egy mozgó metró tetején fűrészelt volna bele lelkesen a fémbe, hogy emiatt azonnal idegesen fékezni kezdjék a szerelvényt. Ezek ugyanakkor csak egy elementárisabb előadás ígéretét magukban hordozó villanások voltak - a produkció egésze inkább az agresszív előadásmódról és a zenekar három lemezéről elővezetett, hagyományosabb keretek közé szorított számokról szólt. Előbbibe nem lehetett belekötni (a basszusgitáros a jeges szívű hóhérok szakszerűségével vezette közönségébe a goromba hangokat), a valahová az amerikai, egyenes és célratörő noise és a Jesus And Mary Chain esőfelhős kábulata közé belőtt dalok azonban egymás tökéletesen átlagos ikreinek mutatták magukat élőben. 45 perces zúzásnak azért rendben volt, de az utcára kilépve keserű mosollyal idézhettük fel magunkban a kezdést megelőző pillanatok csodaváró hangulatát.

Gozsdu Manó klub, október 10.

Neked ajánljuk