Helyébe a nagyszerű Várjon Dénes lépett és ült, s ráadásképp még egy pótlás érkezett: a Fischer Iván berlini Dvorák-maratonján is feltűnt fiatal német szoprán, Anna Lucia Richter. Az erősen átrendezett koncert programját így is egy üdítően szokatlan szám nyitotta, Veress Sándor 1945-ös Bartók-gyászzenéje, a Threnos, amelyet bár kortárs zenének már bízvást nem nevezhetünk, mégsem épült be eleddig a hazai koncertkánonba - noha nagyon is megérdemelné. Izgalmasan bartókos, mégis markánsan egyéni hang hallatszik ki e siratóból, az idézetszerű pillanatokat is a mű saját logikájának sodrásirányába rendezve. Ezt követően az eredetileg tervezett Chopin-Pires-blokk helyére egy Mozart-szakasz került: a hangjában és alkatában egyaránt vonzóan karcsú szoprán egy koncertáriával, míg Várjon a No. 18-as B-dúr zongoraversennyel szolgált. Várjon érzékenysége és technikai perfekciója ebben a megejtő szépségű "női zongoraversenyben" is remekül érvényesült, s Fischer muzsikusai is újra bizonyságát adták annak, hogy mily otthonosan mozognak a mozarti univerzumban. A főprodukció mégis ezután jött, a zenetörténet egyik legkomolyabban kidolgozott és leghosszabb, mégis mindig hatásos zenei tréfájával, Arnold Schönberg átiratával, amelyet Brahms g-moll zongoranégyeséből készített. A nosztalgiát, a nyelvöltögető gúnyt és a világvége-hangulatot egyként érzékletessé tévő 1937-es zenekari átirat frenetikus tolmácsolásban hangzott fel, hála Fischer oly sokszor megcsodált humorérzékének. A xilofonnal és katonazenekari paródiával gazdagított híres zárótétel (Rondo alla Zingarese) kitelt szépségében is szinte bohózati derűt fakasztott.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 19.