Koncert

Budapesti Fesztiválzenekar

Zene

A lemondások hétvégéjén, amikor az Erkel Színház Verdi-gálájára végül csak a harmadjára meghirdetett vendégtenor tudott eljönni, a Fesztiválzenekar is nélkülözni kényszerült soros bérleti koncertjeinek díszvendégét, Maria João Pirest.

Helyébe a nagyszerű Várjon Dénes lépett és ült, s ráadásképp még egy pótlás érkezett: a Fischer Iván berlini Dvorák-maratonján is feltűnt fiatal német szoprán, Anna Lucia Richter. Az erősen átrendezett koncert programját így is egy üdítően szokatlan szám nyitotta, Veress Sándor 1945-ös Bartók-gyászzenéje, a Threnos, amelyet bár kortárs zenének már bízvást nem nevezhetünk, mégsem épült be eleddig a hazai koncertkánonba - noha nagyon is megérdemelné. Izgalmasan bartókos, mégis markánsan egyéni hang hallatszik ki e siratóból, az idézetszerű pillanatokat is a mű saját logikájának sodrásirányába rendezve. Ezt követően az eredetileg tervezett Chopin-Pires-blokk helyére egy Mozart-szakasz került: a hangjában és alkatában egyaránt vonzóan karcsú szoprán egy koncertáriával, míg Várjon a No. 18-as B-dúr zongoraversennyel szolgált. Várjon érzékenysége és technikai perfekciója ebben a megejtő szépségű "női zongoraversenyben" is remekül érvényesült, s Fischer muzsikusai is újra bizonyságát adták annak, hogy mily otthonosan mozognak a mozarti univerzumban. A főprodukció mégis ezután jött, a zenetörténet egyik legkomolyabban kidolgozott és leghosszabb, mégis mindig hatásos zenei tréfájával, Arnold Schönberg átiratával, amelyet Brahms g-moll zongoranégyeséből készített. A nosztalgiát, a nyelvöltögető gúnyt és a világvége-hangulatot egyként érzékletessé tévő 1937-es zenekari átirat frenetikus tolmácsolásban hangzott fel, hála Fischer oly sokszor megcsodált humorérzékének. A xilofonnal és katonazenekari paródiával gazdagított híres zárótétel (Rondo alla Zingarese) kitelt szépségében is szinte bohózati derűt fakasztott.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 19.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.