Ő volt az egyik első és mindenképp az egyik legnagyobb figura, aki a nyugati világban megteremtette a rocksztár ikonikus alakját: a figuráét, amely a vadnyugat mindent túlélő, permanensen ittas és mosdatlan hamiskártyásait gitárral a kézben, fekete ingben, nagyon hangos, vad és szexi zenével álmodta és teremtette újjá. Ez a milliók képzeletét megragadó, jellegzetes figura vele (és majd, sajnos nem igazán sokára, lelki társaival: Keith Richardsszal, Iggy Poppal és a hozzájuk hasonló néhány kiválasztottal együtt) el is fog tűnni a kultúrából, igen nagy és hideg űrt teremtve ezzel az egyébként is kóros hőshiányban szenvedő korszakban.
| ||
Lemmy Kilmister most karácsonykor töltötte be a 70-et. Kevesen hitték volna, hogy egyáltalán eljut idáig a saját lábán, és nem csupán azért, mert ifjúkorában rengeteget speedezett, alakja pedig gyakorlatilag összenőtt a Jack Daniel’s whiskeyvel, hanem mert az utóbbi években nagyon rossz bőrben volt: súlyos szívproblémái voltak, fogyott vagy 15 kilót, és ami korábban elképzelhetetlen volt: rendszeresen le kellett mondania a koncertjeit. Tavaly nyáron azért még eljutott a VOLT Fesztiválra (sokadjára lépett fel hazánkban; a koncertről itt írtunk), ahol nagyon nagy tömeg gyűlt össze, hogy (mindenki érezte: alighanem utoljára) lássa törékenyen is lefegyverző alakját. 2 napja aztán a zenekar sajtóközleménye szerint megtudta, hogy szervezete a rák nagyon agresszív fajtájával is küzd. December 28-án otthonában meghalt.
Lemmy Kilmister lehet, hogy Ferenc József kíméletlen bajszát hordta az arcán, mindig talpig feketében és veszkócsizmában járt, vaskeresztet hordott a nyakában és mániákusan gyűjtötte a Harmadik Birodalom tárgyi emlékeit (miközben tántoríthatatlan antifasiszta volt), ám ezzel együtt intelligens, olvasott, illúziótlan, de kedélyes és halk szavú férfiúnak mutatta magát az interjúiban (például a róla szóló, remek 2010-es portréfilmben, a Lemmyben). Nagyon szerette a Beatlest, a pókergépeket és választott otthonát, Los Angelest (és ott a híres rockkocsmát, a Rainbow Bart, ahol afféle állandó berendezési tárgynak számított). Önéletrajzi könyve, a Fehércsíkláz magyarul is olvasható a Cartaphilus kiadásában.
A közvélekedés Lemmyről az, hogy zenekara, a Motörhead a pályafutása közel 40 éve alatt ugyanazt a stílust, sőt: ugyanazt az egyetlen (lehengerlő) dalt játszotta több mint 20 lemezen át, és ez a tökéletes megreformálhatatlanság jól is állt a mester legendájának – de azért nem teljesen igaz. Mi most 5 hatalmas dallal búcsúzunk tőle (és persze lehetett volna még ötször öt nagy témát összeírni), amelyek talán rá tudnak mutatni arra is, hogy Lemmy Kilmister nem volt egydimenziós zeneszerző.
Ace Of Spades
Kihagyhatatlan bármilyen Lemmyt szerepeltető listáról: a Motörhead 1980-as lemezének címadója nincs 3 perc, de ennyi is elég neki, hogy meghatározza egy egész évtized súlyos gitárzenéjét. Ez volt a heavy metál-generáció Jailhouse Rockja és She Loves You-ja egyben.
Orgasmatron
A Motörhead gyors és mocskos rock and rollt játszott. Ebben a számban megmutatják, hogy amikor visszavesznek a tempóból, akkor sem vesznek el, sőt olyan sötét és intenzív világba képesek behúzni, mint amilyen egy tankokkal teli hadszíntér lehet.
Rock It
A Motörhead hatodik lemeze, a 83-as Another Perfect Day szinte sosem kerül szóba a zenekar kapcsán, pedig nagyszerű munka, amely világosan bizonyítja, hogy a zenekar a maga területén belül szívesen kalandozott egyik szegletből a másikba: hogy mást ne mondjunk, még a zongorával megturbózott boogie-t is jobban érezték, mint a rockzenekarok 97 százaléka.
Don’t Let Daddy Kiss Me
Ebben a hátborzongató balladában Lemmynek sikerült a gyermekek szexuális bántalmazásának alig is feldolgozható témáját méltó módon dalba foglalnia az 1993-as Bastardson.
Teach You How To Sing The Blues
Lemmy már 63 éves volt, amikor megírta ezt a dalt a Motörhead 19. (!) lemezére, a Motörizerre, de a dal úgy feltúrja a földet, mintha három tinédzser játszaná egy világrengető tesztoszteronrobbanás után a debütáló lemezén. Nagypapák, nagymamák a világ körül: lehet próbálkozni!
