„Nagyrészt zúgás” - Mick Harvey gitáros, énekes, producer

  • Soós Tamás
  • 2015.12.27 09:00

Zene

Nick Cave egykori gitárosa David Lynch filmzenéivel turnézott Európában, szólókoncertet pedig ráadásként adott Budapesten. Filmekről, zenékről mesélt a Narancsnak.

Magyar Narancs: Mik voltak a meghatározó Lynch-élményeid?

Mick Harvey: A Radírfejet még moziban, a Dűnét csak tévében láttam, mert moziban hamar megbukott. Már a Radírfejnél is egyértelmű volt, hogy valami szokatlant, valami izgalmasat csinál, de én megvártam, amíg leforgatja a remekműveit: a Kék bársonyt, a Twin Peakst, az Útvesztőbent és a Mulholland Drive-ot. Lehet, hogy az Inland Empire is az, de ezt nem tudom biztosra mondani: annyira zavaros volt, hogy muszáj lenne újranéznem. Lynchnek egészen különös kapcsolata van a zenével. A képeit mindig zenével ellenpontozza, ha épp valami szörnyű történik a filmben, biztos lehetsz benne, hogy közben gyönyörű zene szól.

false

MN: David Lynch-filmzeneturné – ez egészen bizarr lehetett.

MH: A legfurább az volt, hogy az öltözőben mindig Heineken volt a hűtőben (a filmtörténet legviccesebb termékelhelyezése látható a Kék bársony vécéjelenetében, főszerepben a Heinekennel – S. T.). Direkt csinálják ezt? – gondolkoztam, de aztán rájuk hagytam ezt a gyenge viccet, hiszen Franciaországban bárhova mész, úgyis Heinekent kapsz. A koncerteken én csak pár dalt énekeltem, az In Heavent a Radírfejből, egy fura, dalnak nem nevezhető hangulatdarabot a Twin Peaksből, a Black Dog Runs At Nightot, valamint a Ghost of Love-ot az Inland Empire-ből, amely Lynch szólólemezén is megjelent.

MN: Az interjú előtt azt mondtad, hogy rég­óta szereted a filmzenéket.

MH: Már tinédzserként is Morriconét hallgattam, meg a Walk On The Wild Side-ot Elmer Bernsteintől. Szerettem A harmadik ember és A gonosz érintése filmzenéjét is; ez utóbbi fura, rock and rollos anyag volt. Később rátaláltam Bernard Herrmannra, mostanában pedig sok Eleni Karaindrout hallgatok (ő Theo Angelopoulos filmzeneszerzője – S. T.).

MN: A dalaidra kezdettől fogva hatottak a filmzenék?

MH: Amikor filmzenét írok, az alaphangulatra koncentrálok, és nagyon egyszerű dolgokkal próbálok hatást kiváltani. Lényegében ugyanezt csinálom a saját dalaimban is. De a korai időkben keveset írtam, és amikor a Birthday Partyt csináltuk, még inkább punk- és new wave banda voltunk, a hatásaink pedig a szokásosak: Velvet Underground, korai Modern Lovers és persze a Stooges. A Bad Seedsben aztán jelentősen kiszélesítettük a stílusunkat, a filmzenés hatások is ekkoriban szivárogtak be a zenébe. Nem fogom most sorolni a számcímeket, csak a Red Right Handet említeném, amit folyton elsütnek filmekben. Egy improvizáció során született, és elkaptunk benne valami különleges hangulatot, ami jól passzol különböző képekhez. Határozottan jobban, mint, teszem azt, a Born in the U.S.A., amit nem lehet bármilyen képsor alá betenni.

MN: A Bad Seedsszel a nyolcvanas évek közepén Berlinbe költöztetek, és szerepeltetek a kor emblematikus filmjében, a Berlin felett az égben.

MH: Sok érdekes zenekar játszott Berlinben a 80-as években. Wim Wendersnek két kedvence volt közülük: a Crime & the City Solution és a Nick Cave & The Bad Seeds, én pedig történetesen mindkettőben játszottam. Wenders járt a koncertjeinkre, de mivel nagyon félénk ember, sosem köszönt be az öltözőbe azzal, hogy „helló, Wim Wenders vagyok”.

MN: Ismertétek a filmjeit meg a német új hullámot?

MH: A hetvenes években én Herzog filmjeit bújtam, Wenderst csak a Párizs, Texasszal szerettem meg. Még friss volt az élmény, mikor felkért, hogy szerepeljünk a következő filmjében. Fassbindertől képtelenség mindent megnézni, annyi filmet csinált, de azért párat láttam, például a sci-fi tévésorozatát, a World on a Wire-t. Nagyon klassz. Ő nem sokkal azelőtt halt meg, hogy átköltöztünk Berlinbe. A Bad Seedsszel gyakran megfordultunk Kreuzbergben, és abba az étterembe jártunk, ahova Fassbinder is. Exile-nak hívták, Ausztriából menekült művészeknek volt a törzshelye. Berlin akkoriban a menekültek városa volt, afféle senkiföldje. Nem éreztük úgy, hogy Németországhoz tartozna; talán ezért is élt ott annyi francia, aki egyébként rühellte Németországot.

MN: Filmzenéket a nyolcvanas évek végén kezdtél írni, az egyik első munkád egy nyomasztó börtönfilm, a Ghosts… of the Civil Dead volt.

MH: Nick Cave-vel és Blixa Bargelddel négy-öt alapelemből raktuk össze a Ghosts… zenéjét – nagyrészt zúgás volt az egész. A zene leginkább ahhoz kellett, hogy jelezze, éppen hol vagyunk: a magánzárkában teljes csend volt, a szigorított felügyeletben halk, de folyamatos zaj, a börtönben pedig egy másfajta hanghatás. De aztán a rendező, John Hillcoat néhány helyen nem követte a sémát.

MN: A szólóalbumaidon sok feldolgozást játszol. Hogyan tudod magadévá tenni valaki másnak a számát?

MH: Úgy, hogy jól játszom el. A legtöbb dal, amit feldolgoztam, nem túl ismert. Akkor pedig akár az enyém is lehet! Általában olyan dalokat választok, amiket szeretek, és zavar, hogy mások nem hallották még őket. Az Out Of Time Man, amely bekerült a Breaking Bad pilotjába, népszerű Franciaországban és Spanyolországban, de máshol nem igazán. Talán, mert fura az angol szövege, tele hibával, amiket ki kellett javítanom, hogy értelmes legyen. Azóta nagyon híres lett Amerikában. Klassz lenne, ha a többi számommal is minden így menne.

Neked ajánljuk