Habár nyilvánvaló, hogy e sorok írója sem a felismerés, sem a megfogalmazás elsőségével nem dicsekedhet, azért csak álljon itt a tény: a hallgató számára Mendelssohn maga az örök kellemes meglepetés. A jól nevelt zseniről ugyanis esetről esetre kiderül, hogy többet ad a vártnál, s hogy zeneszerzői nagyságrendje okán kilóg a minőségi másodosztályból, ahová őt botor módon és hallgatólagosan szokás volt – és részben mindmáig szokás – beszuszakolni. Erről tanúskodik most az a szimfónia-összkiadás is, amelynek karmestere, a New York-i Metropolitan Opera dezignált főzeneigazgatója, Yannick Nézet-Séguin nemcsak a kísérőfüzetben idézett nyilatkozat szavai szerint, de tettleg is Mendelssohn elkötelezettje. Így aztán még a kiskamaszként komponált 12 kamaraszimfónia nyomában, 15 esztendősen szerzett első valódi Mendelssohn-szimfónia sem csupán a saját hang korai bizonyságaként szólal meg az Európai Kamarazenekar érzékeny és sokszínű előadásában. A klasszikus formákat lakályosan elrendező – és azokat személyes közlendővel megtöltő – c-moll szimfónia nyomában pedig még sokkal nagyobb meglepetés lehet a sorszám szerint második szimfónia(-kantáta), a Lobgesang, amely Nézet-Séguin interpretációjában messzehangzóan rácáfol a „félresikerült Beethoven IX. szimfónia imitáció” közhelyes vádjára, és éppígy az újkeresztény túlteljesítés személyeskedő inszinuációjára is. Ez utóbbi rosszhiszemű vélelmet megdönti persze az ötödiknek besorolt „Reformáció” szimfónia is, mely mű ezen a felvételen az első formájában, a Mendelssohn által utóbb kihúzott egy-két részlet visszaállításával szólal meg: meggyőzően, valódi hittel és a formaérzék maximumával. A két legnépszerűbb Mendelssohn-szimfónia, a III. „Skót” és a IV. „Olasz” pedig egyszerűen csak csoda itt is, mint mindig és mindenhol: a bőven áradó melodikus invenció és a hangulatteremtő erő két örök mintadarabja.
Deutsche Grammophon 3 CD, 2017
