Lemez

Michael Monroe: Black­out States

  • - greff -
  • 2015. december 5.

Zene

Mindenki tudta tíz, húsz, sőt már harminc évvel ezelőtt is, hogy a helsinki hajlakk-király a színpadon fogja majd egyszer (egy merész spárga, egy Marshall-erősítő tetején bemutatott fejenállás, vagy a zsinórpadlásról a levegőbe lövellt tüzes szaxofonszóló közepette) visszaadni a lelkét a teremtőnek, hiszen kevés énekesnél ennyire egyértelmű, hogy elsőrangú előadóművésznek született, és úgy is fogja végezni: feltúrt hajjal, vérvörös lakknadrágban és talpig sminkben a mikrofonállvány előtt. Azt viszont talán senki sem sejtette, hogy Michael Monroe ötven fölött, több mint 35 évvel a pályakezdése után fogja kiadni a legerősebb albumait, amelyek ráadásul nem is afféle érett férfikori merengésekkel, hanem éppen ellenkezőleg, a gázpedált ütközésig pumpáló, erősen punkos partirockkal lesznek teletöltve. Monroe ezzel együtt nem tesz úgy, mintha nem tudná, melyik évet is koptatjuk épp: újabb lemezein mindent látott veteránként szólal meg, többször is világosan utalva a múltjára, csak aztán megrázza magát, és bejelenti, hogy márpedig ő a révbe érkezés helyett inkább örökre fiatal marad.

Nem egészen világos, hogyan csinálja, de egyelőre sikerül neki. Sikerül még úgy is, hogy a dalszerzők folyamatosan cserélődnek körülötte, bár a New York Dolls visszatérő felállásából megismert Steve Conte és régi Hanoi Rocks-os társa, Sami Yaffa most már állandó pontoknak tűnnek a zenekarban. Lehet, hogy ők őrzik a titkot, lehet, hogy a főnök – egy biztos: a Blackout Statesen gyenge dal nincsen, csak jó, jobb és kiemelkedő.

Spinefarm/Universal, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.