Lemez

Michael Monroe: Black­out States

  • - greff -
  • 2015. december 5.

Zene

Mindenki tudta tíz, húsz, sőt már harminc évvel ezelőtt is, hogy a helsinki hajlakk-király a színpadon fogja majd egyszer (egy merész spárga, egy Marshall-erősítő tetején bemutatott fejenállás, vagy a zsinórpadlásról a levegőbe lövellt tüzes szaxofonszóló közepette) visszaadni a lelkét a teremtőnek, hiszen kevés énekesnél ennyire egyértelmű, hogy elsőrangú előadóművésznek született, és úgy is fogja végezni: feltúrt hajjal, vérvörös lakknadrágban és talpig sminkben a mikrofonállvány előtt. Azt viszont talán senki sem sejtette, hogy Michael Monroe ötven fölött, több mint 35 évvel a pályakezdése után fogja kiadni a legerősebb albumait, amelyek ráadásul nem is afféle érett férfikori merengésekkel, hanem éppen ellenkezőleg, a gázpedált ütközésig pumpáló, erősen punkos partirockkal lesznek teletöltve. Monroe ezzel együtt nem tesz úgy, mintha nem tudná, melyik évet is koptatjuk épp: újabb lemezein mindent látott veteránként szólal meg, többször is világosan utalva a múltjára, csak aztán megrázza magát, és bejelenti, hogy márpedig ő a révbe érkezés helyett inkább örökre fiatal marad.

Nem egészen világos, hogyan csinálja, de egyelőre sikerül neki. Sikerül még úgy is, hogy a dalszerzők folyamatosan cserélődnek körülötte, bár a New York Dolls visszatérő felállásából megismert Steve Conte és régi Hanoi Rocks-os társa, Sami Yaffa most már állandó pontoknak tűnnek a zenekarban. Lehet, hogy ők őrzik a titkot, lehet, hogy a főnök – egy biztos: a Blackout Statesen gyenge dal nincsen, csak jó, jobb és kiemelkedő.

Spinefarm/Universal, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Egyetemes gyávaság

A gyermekvédelminek csúfolt törvény utóhatása borzolta a kedélyeket az elmúlt hetekben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Június közepén, még a Pride – azóta tudjuk: több százezres – vonulása előtt cikket jegyzett a Hvg360 felületén az egyetem Pszichológiai Intézetének három oktatója.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.

Nem volt mit tenni

A rendőrség profi módon biztosította az idei Pride-ot és nem is bírságolja meg a résztvevőket: vagyis az egyetlen normális lehetőséget választotta, miután a népakarat lenyomta a Fidesz akaratát. Az állománynak nagyon nem tetszik, hogy a politika a saját céljaira akarja felhasználni őket.