Mindenki tudta tíz, húsz, sőt már harminc évvel ezelőtt is, hogy a helsinki hajlakk-király a színpadon fogja majd egyszer (egy merész spárga, egy Marshall-erősítő tetején bemutatott fejenállás, vagy a zsinórpadlásról a levegőbe lövellt tüzes szaxofonszóló közepette) visszaadni a lelkét a teremtőnek, hiszen kevés énekesnél ennyire egyértelmű, hogy elsőrangú előadóművésznek született, és úgy is fogja végezni: feltúrt hajjal, vérvörös lakknadrágban és talpig sminkben a mikrofonállvány előtt. Azt viszont talán senki sem sejtette, hogy Michael Monroe ötven fölött, több mint 35 évvel a pályakezdése után fogja kiadni a legerősebb albumait, amelyek ráadásul nem is afféle érett férfikori merengésekkel, hanem éppen ellenkezőleg, a gázpedált ütközésig pumpáló, erősen punkos partirockkal lesznek teletöltve. Monroe ezzel együtt nem tesz úgy, mintha nem tudná, melyik évet is koptatjuk épp: újabb lemezein mindent látott veteránként szólal meg, többször is világosan utalva a múltjára, csak aztán megrázza magát, és bejelenti, hogy márpedig ő a révbe érkezés helyett inkább örökre fiatal marad.
Nem egészen világos, hogyan csinálja, de egyelőre sikerül neki. Sikerül még úgy is, hogy a dalszerzők folyamatosan cserélődnek körülötte, bár a New York Dolls visszatérő felállásából megismert Steve Conte és régi Hanoi Rocks-os társa, Sami Yaffa most már állandó pontoknak tűnnek a zenekarban. Lehet, hogy ők őrzik a titkot, lehet, hogy a főnök – egy biztos: a Blackout Statesen gyenge dal nincsen, csak jó, jobb és kiemelkedő.
Spinefarm/Universal, 2015
