Anja Harteros nagy énekesnő, operai világsztár – és antidíva: a félig görög, félig német szoprán első budapesti fellépésén igazán érzékletessé vált ez a sajátos képlet. Az alig kétórás, s a ráadással együtt is mindössze hét áriát tartalmazó program során a dús hajzuhatagú énekesnő jószerint minden dívaziccert kihagyott, még csak kisestélyit se váltott a koncert szünetében. A tartózkodó pódiumlényű Harteros „csupán” énekelt: bámulatos technikát bizonyítva, eszményi pianókat hallatva, egy angyal hangján. A szoprán, akinek legelső Verdi-szólama egykor a Mennyei hang volt a Don Carlosból, valóban különösen hivatott a fohász, a könyörgés lelkiállapotának megszólaltatására, s egyúttal az álom és a túlvilág felé mindig nyitott melankólia kiéneklésére. S teszi ezt minden szépelgés nélkül, legfeljebb tán egy egészen halvány (és rég bensővé tett) Callas-hatást megsejtetve a hallgatóval.
A második részt nyitó és záró két Verdi-szám, vagyis Aida első felvonásbeli, illetve a végzet hatalmától sújtott Leonóra negyedik felvonásbeli áriája ilyesformán minden slágerszámi manírjától megtisztulva, a női lét legbensőbb titkait, valamint Harteros énekszavának halálköltészetét feltárva szólt hozzánk. Ezek az áriák még a helyenként meglepően tartózkodó, s Harteros valós rangját talán csak vonakodva felismerő budapesti közönség számára is meggyőzőnek és valódi ovációra érdemesíthetőnek bizonyultak. A melankolikus, sőt pántragikus hangulat uralmát végül csak az egyetlen ráadásszám törte meg: Harteros búcsúzóul Suzel derűs-lírai „virágáriáját” énekelte a Fritz barátunk című, itthon jobbára ismeretlen Mascagni-operából. No és persze árnyalta valamelyest az est hangulatát a Pannon Filharmonikusok több nyitánya és közzenéje is, mely számok lelkiismeretesen és ápolt hangzással töltötték ki az egy-egy ária közé menetrendszerűen beiktatott énekesi távollét perceit.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 29.
