Interjú

„Mindennek iránya van”

Vijay Iyer, Craig Taborn zongoristák
szerző
Zipernovszky Kornél
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az amerikai kortárs jazz csillagai a közelmúltban a Zeneakadémián is bemutatták kétzongorás produkció­jukat. A négyállomásos miniturnéjuk Budapesten ért véget, az eseményről lemezfelvétel is készült. A koncert után beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan jött létre ez a duó?

Vijay Iyer: A kétezres évek eleje óta játszunk együtt. Roscoe Mitchell (Art Ensemble of Chicago – Z. K.) zenekarában ismerkedtünk meg, duóban csak később, talán tíz éve kezdtünk játszani. Azóta minden évben jó néhány alkalommal összejövünk, és élvezzük a közös munkát. De a fellépéseinket viszonylag kevés-szer dokumentálták.

MN: Elég nehéz elképzelni, hogy azonos hangszeren, pláne zongorán két ennyire szabadon játszó muzsikus rögtönzés közben ne lépjen „egymás lábára”, ne gabalyodjanak össze a zenei mondataik, bár ilyesmi a mai koncerten nem fordult elő. Engem az érdekel, hogy erre kell-e külön figyelni, esetleg készülni, strukturálni.

Vijay Iyer: Együttműködésünk Mitchell zenekarában kezdődött, és ez abszolút meghatározó volt. Ha nem onnan indultunk volna, máshol lenne a zenei viszonyunkban a kiindulópont. Mi ezen az alapon kezdtünk építkezni, ez adott nekünk esztétikai keretet, logikát, érzékenységeket, paramétereket. De közben mást és mást sajátítottunk el a Roscoe-val való együttműködésünk során: ahogy ellenpontot teremtünk és teret nyitunk, ahogy a tempók különböző válfajait, ahogy olyan hangulatokat ábrázolunk, hogy mit lehet tenni a formával és mit nem. Emlékszem, hogy egyszer, amikor Németországban játszottunk, volt egy sajtóbeszélgetés a koncertünk előtt. Ott került szóba, eléggé a részletekbe menően, a rögtönzés. Az jött ki belőle, hogy a rögtönzéshez a zenésznek sok mindent kell tudnia, például ismernie kell a komponálást, illetve azt, hogy hogyan kell összerakni a dolgokat, mert különben hogyan is tudná valós időben megcsinálni mindezt. Érezni kell, mit és hogyan kell kiegyensúlyozni, hangszerelni, megformálni. Nem lehet csak annyi, hogy nyomni kell, ami a csövön kifér. Tisztában kell lennünk azzal, hogy honnan hová halad, és közben látnunk kell saját magunkat a kanyar legkényesebb pontján, hogy megértsük a változás fokozatait. Azt hiszem, számunkra ez mind Roscoe-tól jött. De amúgy is mindketten ugyanabban a miliőben mozgunk, ugyanazon zenei közösségekhez tartozunk. Dolgozunk együtt elektronikus zenei együttesekkel, rock-, hiphop- és kortárs klasszikus zenészekkel, s közben figyeljük, hogy a világ különböző sarkaiban, a különböző zenei rendszerekben hogyan terjed az információ. És nemcsak figyeljük, de részt is veszünk benne.

MN: Láttam az előcsarnokban Manfred Eichert, az ECM lemeztársaság vezetőjét, felvétel is készült a Zeneakadémián. Önök szerint működik ez a zene hanghordozón? Merthogy egy nagyon élő, azonnali akusztikus muzsikát hallottunk.

Craig Taborn: Sokat beszélgettünk mi is erről, a legendás román karmestert, Sergiu Celibidachét emlegettük, aki híres volt arról, hogy nem akart koncertfelvételt. De tulajdonképpen bármilyen élő fellépéssel kapcsolatosan nagy kérdés, hogy alkalmas-e, megfelelő-e erre. Ahogy a fotózásban, itt is el lehet kapni a pillanatot. Nekem csak előnyöm származott a megjelent koncertfelvételeimből, miközben jól tudjuk, hogy azért ez nem ugyanaz az élmény. Lesz, ami átjön, és lesz olyan is, ami nem. Mint a régi fényképeknél. Nem mintha különösebben híve volnék a fekete-fehér fényképezésnek, de miközben hiányzik ott valami, nagyobb az emlékezés mélysége, a kép ereje. A különleges pillanatokban ez biztosan így van, az improvizált koncertek pont így igyekeznek megragadni a pillanatot.

Vijay Iyer: Annyi korszakalkotó felvétel született már koncerten, például a New York-i Village Vanguardban, a newporti fesztiválon, a chicagói Plugged Nickelben… Ezeknek a felvételeknek az esztétikája és narratívája szembehelyezkedik a stúdiófelvétel felfogásával. Az ember a lemezre másképp formálja meg az anyagot, mint amikor a közönség is jelen van. Igaz, hogy a felvétel nem tudja visszaadni a koncertélményt, de az élő fellépések intenzitását nem lehet más módon reprodukálni.

MN: Lényegében két szvitet játszottak szünet nélkül, de jól érzékelhető belső tagolással.

Vijay Iyer: Nagyobb egységekben gondolkodunk. Számunkra az alapegység a koncert, és nem a dal vagy a track. Ezáltal a koncepció széles ívben átfogja az egészet, részletesen dokumentáljuk, de a nagy egységet adjuk vissza. Mindennek iránya van. Valahonnan jövünk és valahová tartunk. Nincsenek benne önálló, elszigetelt modulok.

MN: Mindketten a müncheni ECM lemezcéggel állnak szerződésben, ami az európai jazznek különösen fontos társaság. Mit jelent amerikai perspektívából?

Craig Taborn: Azok közül, akiket én fiatalon hallgattam, az ECM megdöbbentően sok zenét ad ki: Art Ensemble of Chicago, Jack DeJohnette, George Adams. Fantasztikusan széles skálán mozognak, Steve Reich, L. Shankar, Meredith Monk és így tovább. Amikor 13 éves voltam, meglepett, hogy a cég Adamst és Reichet egyszerre adta ki, de ebből láthattam, hogy ezek a zenék együttesen is léteznek, megférnek egymást mellett. Zenészként én is úgy képzelem el a magam kifejezési lehetőségeit, hogy ilyen széles spektrumon lehessek jelen. Ez a változatosság nagyon különleges, és máig súlyt ad az ECM labelen való megjelenésnek. Számomra a kreatív zenék ethoszát jelenítik meg.

Vijay Iyer: Mindketten a nyolcvanas évek gyermekei vagyunk, az ECM nekünk az Art Ensemble-t, Lester Bowie-t, Don Cherryt, Keith Jarrettet, Dave Hollandet jelentette, tehát nem nagyon láttuk benne az európai identitást, Bowie például az Avant Pop című lemezén Motown-slágereket játszik fúvósokkal. A kilencvenes évektől még inkább nyitottak a kamarazenei és kortárs klasszikus irányba, sok amerikai zeneszerzővel. Szóval nekem egyáltalán nem tűnt európai társaságnak, legtöbb zenészüket otthon, Amerikában személyesen is meghallgathattam. Craig! Te mikor írtál velük alá?

Craig Taborn: Az első szólólemezem 2011-ben jelent meg náluk.

Vijay Iyer: Számomra ebből úgy tűnik, hogy az utolsó tíz évben nagyjából a New York-i zenei színtérre fókuszálnak: Chris Potter, Mark Turner, David Virelles meg az idősebbek, Billy Hart, Jack DeJohnette – és én pont ebben a világban éltem. Másrészt, amikor dolgozni kezdtem velük – először a New Series című kortárs zenei sorozatban jelentem meg –, az első albumom egy vonósnégyessel készült, Mutations volt a címe. Amikor kijött, az embe­rek csodálkoztak, hogy ilyennel is foglalkozom. Mire azt mondtam, hogy én ezt mindig is csináltam, csak semmilyen más lemezcég nem ajánlotta fel, hogy ezt a kamarazenés, elektronikus, furcsa, ambientszerű zenét felvegyem. Itt viszont teljesen magamat adhattam.

MN: Ha a most felvett koncertlemez kijön, gyakrabban fognak duóban fellépni?

Vijay Iyer: Elég régóta működünk együtt, úgyhogy remélhetőleg igen. Talán akkor majd eljutunk oda is, hogy bennünket keresnek meg, és nem mi fogunk ajánlkozni, mint eddig.

szerző
Zipernovszky Kornél
publikálva
2018/12. (03. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...