Bár a dalszöveget és zenét író nők száma még mindig meglehetősen alacsony Magyarországon, az elmúlt években egyre több regisztrál szerzőként – derül ki az Artisjus 2015-ben készült felméréséből. Az Artisjus lapja, a Dal+Szerző magazin felmérése szerint 2005 előtt a szervezethez regisztrált szerzők alig 5 százaléka volt csak nő, tíz évvel később azonban már 16 százalék feletti a nők aránya. A történet másik fele persze az, hogy a dalszerzéssel foglalkozó művészek 84 százaléka ma is férfi. Ráadásul még alacsonyabbnak tűnik a női részvétel, ha belegondolunk, hogy a női szerzők gyakran többfős zenekar tagjaiként regisztrálnak, ahol a számokat a négy-öt, esetleg többtagú bandák közösen jegyzik.
A felmérésből kiderül, hogy a női dalszerzők elsősorban a popban, az alternatív és a gyerekzenében alkotnak, míg a hiphop, a rock és a klasszikus zene területén alig (a női zenészek helyzetéről a klasszikus zenében lásd korábbi cikkünket: Kár, hogy lány? , 2016. május 12.). Igen szemléletesek az Artisjus műbejelentésekre vonatkozó 2015-ös adatai is. Ezekből például az derül ki, hogy a rockzenében a férfiak 3593 bejelentett műve áll szemben a nők 211 számával. Az összesített eredményeket tekintve ráadásul még a gyerekzenében is a férfiaké a főszerep: míg ők 387 művet írtak, addig a nők csak 240-et.
Joni Mitchell lányai
A dalszerző nők aránya nemcsak nálunk alacsony: az Artisjuséhoz hasonló tevékenységet folytató brit PRS felméréséből kiderül, hogy a szervezet teljes tagságának csupán 13 százaléka nő. A nyugat-európai és – főleg – az amerikai popzene történetében a női szerzők ennek ellenére már a 20. század eleje óta jelentős szerepet visznek.
„A feketéknél, főleg a blues- és dzsesszénekesek között hamarabb megindult egyfajta emancipáció, és sokkal hamarabb megjelentek az olyan karakteres női előadók, mint például Bessie Smith vagy Ma Rainey – mondja Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíró. – Bár ők maguk még nem voltak szerzők, egyéniségük és eredetiségük jelentős szerepet játszott abban, hogy sikeresek lettek.”
A fekete énekesnők térnyerése Jávorszky szerint elsősorban a társadalmi helyzetükből fakadt. A húszas-harmincas évek Amerikájában sokkal könnyebben találtak munkát, mint a férfiak, így gyakran ők lettek a családfenntartók. A fekete nők a könnyűzenei életbe is jóval hamarabb törtek be, mint középosztálybeli, fehér társaik.
| ||
Az első professzionális női dalszerzők később, a hatvanas években kezdték pályájukat. Laura Nyro vagy Carole King előbb lettek szerzők, mint előadók, és mindketten a popipar manhattani fellegvárában, a Brill Buildingben írták dalaikat. „Az általuk írt dalszövegek és zenék nem sokban különböznek attól, amit ugyanebben az időben férfiak írtak. Aki azonban valami egészen újat hozott, és akire a mai napig talán minden női szerző-előadó hivatkozik, az Joni Mitchell” – mondja Jávorszky. A hatvanas évekkel és a hippimozgalommal ugyanis végre az igazán karakteres női szerző-előadók ideje is eljött: Mitchell mellett például az elsősorban előadóként jegyzett Janis Joplin, valamint a folk felől érkező Joan Baez futottak be jelentős karriert.
A hetvenes évek végétől, a punk, majd az új hullám térnyerésével aztán egyre több nő került reflektorfénybe. Patti Smith, Debbie Harry vagy Siouxie Sioux nemcsak előadók, de szerzők is voltak, és a korábbinál jóval keményebb és karcosabb hangot ütöttek meg. 1983-ban aztán színre lépett Madonna, aki annak ellenére, hogy csak részben írta a dalait, az addigi legnagyobb hatású női popelőadóvá vált, aki az általa alapított kiadónak (Maverick Records) köszönhetően később több énekesnőnek biztosított fontos bemutatkozási lehetőséget.
Jávorszky mégis azt állítja, hogy a popzene történetében ebből a szempontból igazán nagy mérföldkőnek a kilencvenes évek számított: ekkor jelent meg egy öntudatos, szerzőként és előadóként is sikeres új nemzedék. Az áttörést leginkább Alanis Morissette fellépése jelentette, akinek 1995-ös, Jagged Little Pill című bemutatkozó albuma több mint harmincmillió példányban kelt el. Ekkor persze már évek óta jelen volt PJ Harvey és Björk, vagy Tori Amos és Sinéad O’Connor (és most csak a mainstreamről beszélünk). Annak ellenére, hogy ezek az előadók nagyjából egy időben váltak ismertté, stílusuk igencsak különbözött – közös vonásuk azonban, hogy mindannyian karakteres, egyedi és hangsúlyosan nőközpontú világot képviseltek.
Hol vannak?
Hiába voltak és vannak jelen tehát, mint láthattuk, vastagon a nyugati popvilágban a női szerzők már a hatvanas évek óta, a magyarországi könnyűzene történetéből sokáig igencsak hiányoztak. A hatvanas-hetvenes évek meghatározó előadói – Koncz Zsuzsa, Kovács Kati vagy Katona Klári – számára (alighanem a korabeli magyar társadalom szerkezeti sajátosságai miatt) mindig is szinte kizárólag férfiak írtak dalszöveget és zenét. Úgy tűnik, Adamis Anna (Omega, LGT, Képzelt riport…) az egyetlen olyan női dalszövegíró, akinek sikerült akkortájt a szélesebb közönség számára is érzékelhetően maradandót alkotnia.
| ||
A mainstream popzenével ellentétben az egykori undergroundban (vagy örökösében, a mai alternatív zenében) nem újdonság, hogy egy nő nemcsak énekel, hanem dalszövegeket és zenét is ír. A Kontroll Csoport, majd a Sziámi és az Ági és a Fiúk énekesének, Bárdos Deák Ágnesnek például mindig is természetes volt, hogy az általa énekelt dalok szövegét és dallamát ő találja ki. „Talán szenvedélyesebben fogalmazok, mint azt egy női előadótól elfogadják, úgyhogy innen nézve sokak számára lázadónak tűnhetek. A nyolcvanas évek elején, mikor sokan a »tűrt« kategóriában tevékenykedtünk, számos nő alkotott, nemcsak szerzőként, hanem előadóként is. A magyar könnyűzene más területeihez mérten kifejezetten sok hangszeres nő tűnt fel akkoriban ebben a megtűrt szcénában, többek közt a Bizottság együttes dobosa, Bán Mari is” – mondja.
Barna Emília, a BME szociológia és kommunikáció tanszékének adjunktusa szerint ezekben a zsánerekben a nőknek elsősorban a felejtéssel, a kánonképzési anomáliákkal kell megküzdenie: „Nálunk a nyolcvanas évek underground zenéjének már voltak meghatározó női szereplői, ahogy, mondjuk, külföldön a hiphopban értek el jelentős sikereket nők. Ezeknek az előadóknak a neve azonban rendre elfelejtődik, így mindig mindent a nulláról kell kezdeni.”
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy vannak olyan műfajok, ahol bizonyos előadói szerepek és a mondanivaló tökéletesen ellentétben áll az úgynevezett hagyományos női szerepekkel. A szexualitás nyílt vállalása, az erőszak, a durvaság és a trágár beszéd még ma is szinte tabunak számít itthon, ha nők által írt vagy előadott zenéről beszélünk. Nem véletlen, hogy a kifejezetten maszkulinnak tartott hiphop az Artisjus felmérésében is a nők szinte teljes hiányával tüntet. Az egyetlen jelentősebb hazai hiphop lányduó, a Ludditák is csupán 2010-ig működött (a Fiáth testvérpár jelenleg a csak nőkből álló punkbandával, a Pinupsszal működik együtt). A Ludditák kimondottan éles hangú társadalomkritikát fogalmazott meg, és egy sor nőket érintő problémát megénekelt.
„Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltunk tehetségesek, illetve hogy sosem akartunk mainstream előadók lenni, egész népes közönségünk volt – mondja Fiáth Titanilla. – A hiphop szerintem meglehetősen kritikus és cinikus műfaj. Valószínűnek tartom, hogy a közönség egy része nem képes úgy dekódolni a szöveget, mint férfi előadók esetében. Tőlünk például lépten-nyomon megkérdezték, hogy miért vagyunk ennyire trágárak, miközben más zenekarokhoz viszonyítva sokkal kevésbé voltunk vulgárisak. Mégis, nők esetében, a női viselkedést és az »illendőséget« érintő sztereotípiák miatt másképp hangzik az irónia, a humor, a káromkodás – ezen viszont egyszerűen át kell lépni.”
Minták nélkül
Na de milyen helyet foglalnak el a dalszerző nők a mai mainstream popkultúrában? A legjobb zeneszerzőknek és szövegíróknak járó Artisjus-díj kiválasztottjai közül például nem hiányoznak: kapott már Palya Bea, Szirtes Edina „Mókus” vagy Váczi Eszter is. Az idei évben ráadásul Jónás Verát az év könnyűzenei alkotója díjjal tüntették ki, Antonia Vai pedig junior jelölt lett. Valamiféle pozitív fordulat tehát regisztrálható, de csak az utóbbi pár évben. Ami a korábbi és részben azért persze még a mai időket is illeti, arról Gács Anna, az ELTE média és kommunikáció tanszékének docense azt mondja, hogy „gyakran alábecsüljük a társas kapcsolatok, baráti összejövetelek jelentőségét a karrierépítésben, pedig sokszor ilyen események alkalmával dőlnek el lényeges kérdések. Egy közös kocsmázáson vagy teniszmeccsen viszont lehet, hogy a nők éppen ott sincsenek…” Érdemes összevetni szerinte a női dalszerzők világát a kortárs irodaloméval is. Gács arra hívja fel a figyelmet, hogy az utóbbi évtizedekben egyre több nő ér el irodalmi sikereket, ennek pedig valószínűleg az is az oka, hogy az irodalom társadalmi és anyagi megbecsültsége csökkent. Nehezebb ugyanis a nőknek olyan területekre betörniük, ahol a siker nagy anyagi haszonnal jár, mert ott a már színen lévők (döntő többségükben: férfiak) sokkal inkább összezárnak.
Gács szerint óriási szerepet játszik az is, hogy milyen mintát láttak napjaink szerző-előadói, itthon pedig csak kevés sikeres életutat ismerhetnek. Ezt Németh Juci (ex-Anima Sound System, ex-Nemjuci) is megerősíti: „Nekem nem voltak olyan női ikonjaim, akikből erőt meríthettem volna, viszont az alkotás nagyon erős belső motor. Jó dolog, ha az ember erőt tud meríteni egy neki szimpatikus alkotó eredményeiből, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy mindenkinek mások a körülményei: az ikon mindig csak ikon marad, a hajtóerő meg bennünk van.” Szerzővé válni ugyanakkor azt is jelenti, hogy (az esetek többségében férfiakból álló) zenekart irányítani és gyakran menedzselni is kell, ami mindenki szerint küzdelmes feladat. Erre valószínűleg csak azok a nők képesek, akik számára a dalszerzés iránti belső késztetés minden mást felülír: vállalják, hogy úttörők és újítók lesznek, és szembenéznek akár azzal is, hogy bizonyos női szerepek (például az anyaság), ha időlegesen is, de háttérbe szorulnak az életükben.
Mindenesetre nemcsak a felmérések, hanem maguk a szerzőnők is úgy látják, hogy az utóbbi években több nő ér el sikereket a magyar popban. Palya Bea népdalénekesből vált először előadóvá, majd dalszerzővé, Szirtes Edina „Mókus” pályáját klasszikus hegedűsként és vokalistaként kezdte, mostanában pedig már nemcsak saját zenekara, a Fabula Rasa számára ír zenét, hanem „etnoszimfonikus” műveit gyakran kórussal és nagyzenekarral mutatja be. Nincs ez másként az alternatív popban sem: Németh Juci énekesnőként indult, majd hosszú évek kemény munkájával építette fel saját zenekarát, Péterfy Bori pedig, akinek kezdetben mások írták a dalait, mostanában már egyre többször saját maga jegyzi a számai szövegét.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy – ironikus módon – a könnyűzenében alkotó nők éppen akkor kezdenek jobb helyzetbe kerülni, amikor a szerzőség kérdése alapvetően háttérbe szorul. „Ezelőtt harminc évvel a szerző szerepe nagyon fontos volt, ma azonban ez egyre kevésbé igaz – mondja Presser Gábor. – Az internetes zenemegosztó csatornákon, de sokszor még a lemezborítókon sem tüntetik fel a szerző nevét, hiszen az előadó az, aki igazán számít. Ez sajnos elég rosszkor jön azoknak a női alkotóknak, akik végre kezdenek szerzőként is kibontakozni.”
