A praktikus válasz éppúgy, akárcsak az elvi, hiszen az intézmény újabb kori történetének talán legnagyobb bukása éppen egy musicalhez, Sondheim Nyakfelmetszőként magyarított Sweeney Toddjához fűződött: 1992-ben az Erkel Színházban, Koós Jánossal és Miller Lajossal a címszerepben. A 2015–16-os évad során azonban láthatóan komoly erőfeszítéseket tett a Ház, hogy ezt a zord nemet igenre fordítsa át: még tavaly ősszel a West Side Story bemutatójával és klasszikusi rangjának felmagasztalásával, s most, az évad legeslegvégén a Billy Elliot musicalváltozatának behozatalával. Az eredmények meglepőnek és némiképp ellentmondásosnak tűnnek, mert amíg Bernstein múlt századi remekműve a vártnál sérülékenyebb produkcióban jutott a közönség elé, addig Elton John 2005-ös, filmalapú musicalje zajos sikert aratott a múlt pénteki helyre-pofás bemutatón. Viszont a West Side Storyval ellentétben a Szirtes Tamás által rendezett Billy Elliotban csupán kisebb szerep jutott az Opera saját erőinek, olyannyira, hogy nemcsak a szöveges szerepek megformálói között nem lelhettünk operaházi művészt, de még a fellépő táncosokra és zenészekre vonatkozóan is az alábbi talányos megfogalmazást olvashattuk a színlapon: közreműködik a produkció tánckara és zenekara.
A Madách Színház vendégjátéka az Operaházban – az igazat megvallva tehát akár így is észlelhettük az előadást, melynek kreatív teamjét a világítástervezőig és a hangmérnökig bezárólag a saját szokott munkatársai közül válogatta össze Szirtes. Ezt persze könnyű szívvel mellékesnek ítélhetjük a magyarországi bemutató két főkérdéséhez képest: vajon mennyit ad vissza az ezredfordulón készült remek filmből a musicalváltozat, illetve mennyit ad vissza a musicalből a hazai produkció? Az első kérdés megválaszolásán kezdve: Elton John és Lee Hall közös munkája szellemében és tettleg is hűen kezelte a film történetét, ám két ponton mégis érdemi különbségeket észlelhettünk. Mert miközben az 1984–85-ös nagy angliai bányászsztrájkok története nem vált a musicalszínpadokon bevett, háttérteremtő-zsánerező kulisszatémává, azért mégis erősen másodlagossá lett a „mindig légy önmagad” szent falvédőigazságának megdicsőüléséhez képest. Valamint a musicalben paradox, ám természetes módon azok is táncolnak, akik eltiltják a tánctól a 11 éves Billyt, aki viszont a klasszikus balett iránti vonzalmát a legtöbbször nyomatékosan nem balettozással, hanem a musicalszínpadon bevettebb táncformákkal bizonyítja.
Szirtes Tamás rendezése, akárcsak Tihanyi Ákos koreográfiája, elsősorban tömegével és rutinjával hat. A sok ember mozgatásának mutatós biztonsága, a csoportos kalóriaégetés alakzatba rendezése a legtöbbször elfedi a kidolgozatlanabb egyedi részleteket. Az előadásba, melyben nyüzsögnek a 10 év körüli bájos gyermekek, biztos, ami biztos, még náluknál kisebb csöppség is kerül, s értelemszerűen az előadás egyik legkimunkáltabb részlete a hosszú tapsrend. Ahol korántsem mellesleg mindenki tütüszoknyát ölt magára, hogy bányászok és rendőrök is együtt tegyenek hitet a boksz helyett balettozó címszereplő és jó barátja, a transzvesztita irányultságú Michael önmegvalósító álláspontja mellett (lásd fentebb!).
Hajdan a film sikere elsősorban a két gyermekszereplő, Jamie Bell és (az ekkor már valójában 18 éves) Stuart Wells tökéletes kiválasztásának az eredménye volt. A hírekből tudható, hogy e téren Szirtesék is sokat fáradoztak, ám a bemutató szereposztásának ismeretében úgy tetszik, csupán félsikert értek-érhettek el. Mert bár a címszerepet alakító John Bailey McAllister és Kamarás Zalán (Michael) is tehetséges gyerekszínésznek bizonyult, s McAllister ráadásul még a koreográfiákkal is ügyesen megbirkózott, épp csak azt nem lehetett elhinni nekik, hogy a kőkemény brit valóságból jönnek elénk – és nem a takarásból. Ezt egyébként a fölnőtt színészeknek is csak részben hihettük el: a leginkább még talán Stohl Andrásnak (Apa), aki ezúttal is jóval érdekesebb színpadi alaknak bizonyult olyankor, amikor nem kiabált. A Billy tánctehetségét felfedező Mrs. Wilkinson szerepében Auksz Éva egyrészt jól énekelt és mozgott, másrészt rokonszenvesen elegyítette a sprődséget a szívhangokkal. Csákányi Eszter viszont egyszerre volt sok és kevés a habókos nagymama kis szerepére: jelenléte mintha nem lett volna igazán kompatibilis a szereppel, a darabbal és a helyszínnel.
A magyar közönség számára alighanem közömbös Mrs. Thatcher és a szakszervezetis Scargill hajdani nagy csatája, s ezen az előadás alkotói sem tudtak, s tán nem is kívántak érdemben változtatni. A Vasladyt kigúnyoló karácsonyi képpel induló második rész egyebekben időhúzásra látszott játszani, s ezt a vélelmet a hosszú Hattyúk tava-jelenet (magnóról bejátszott Csajkovszkij-zenével!) éppúgy igazolta, akár Billy felvételijének és búcsúzkodásának elnyújtása. Itt a magyarítás (fordító: Bárány Ferenc és Puller István) gyengéinek lajstromozására is több idő akadt, habár a nagymama dalának prozódiai botlásait (pl. di-i-i-sznó) már az előadás elején észlelhettük. E második részben, s közelebbről a felvételi körül ki kellett derülnie, hogy Billy apja egészen más angolt beszél, mint a művelt középosztály. A fordítók ezt túlhajtott szlenggel próbálták érzékeltetni, mely szleng viszont a korábbiakban egyáltalán nem jellemezte Stohl megszólalásait.
Elton John dalai nem állítják lehetetlen feladat elé sem a gyerekeket, sem a felnőtteket, s több értelemben is populáris hangvételükkel remekül beválnak – épp csak az igazi nagy slágerrel marad adós az Aida – a Musical komponistája. Köteles Géza karmester és muzsikusai remekül szólaltatták meg a rezeseknek komoly szerepet szánó zenét, amely nem hozott szégyent a Házra. De persze az Opera is legyen csak inkább önmaga!
Magyar Állami Operaház, július 29.
