Ma is szinte hallani vélem a darabot bemutató és lemezre éneklő Sziklay Erika hangját és Szűcs Lóránt zongorázását, a kottába pillantva pedig könnyedén ragadtatom magam arra a megállapításra, hogy a 16. századi protestáns prédikátor-író szavait egész egyszerűen csak Kurtág György hangjaival lehet hitelesen és érvényesen kiejteni. Gyönyörű és megmagyarázhatatlan az, ahogy az Ördögi kísírtetek szövege (1579) és zenéje között (1968) teljességgel érzékelhetetlen a négy évszázadnyi különbség.
Többen leírták már, talán legkorábban Kroó György, hogy a Bornemisza Péter mondásai a „megkésett melódiák” kodályi koncepciójának újjáéledéseként is felfogható, s hogy valamiképpen a Psalmus Hungaricus Kádár-korban megélénkülő recepciójába illik, abba a zeneszerzői vonulatba, mely a „letűnt századok irodalmában” a modern zenei nyelv számára érvényes kiindulópontot talált. Négy-öt évtized távlatából a reformkortól egészen a nyelvemlékekig (Halotti beszéd) visszanyúló librettóvadászat finoman fogalmazva is keresettnek tűnő eredményeket hozott, a maga idejében remekműgyanús darabok ma már épp a szövegválasztás révén keltenek olykor komikus hatást. Az egyetlen kivétel „a magányos óriásként kiemelkedő Bornemisza-kantáta” – idézhetnénk 1971-ből Kroó Györgyöt, aki egészen biztosan nem ebben a tekintetben rangsorolta a kompozíciót.
Bárhol ütjük is fel az elmúlt fél évszázad kortárs magyar zeneszerzésének krónikáját, újra és újra a magányos óriásként kiemelkedő darabra való hivatkozásokba botlunk. Elsősorban nem azért, mert az 1968 utáni zeneszerzés számára tájékozódási pontként szolgált, hanem azért, mert az értékelés számára vált referenciává. Az pedig természetes, hogy a Bornemisza… a Kurtág-életmű minden egyes új darabjával új kontextusba került, legutóbb például a Beckett-opera (Fin de Partie) miatt volt alkalmunk újra végiggondolni.
Mindezek fényében nehéz megbarátkozni a ténnyel, hogy a Bornemisza… 25 évente szólal meg koncerten. Amikor 2017 decemberében, a Reformáció emlékévének zárókoncertjén, a Zeneakadémián Tony Arnold és Csalog Gábor előadta, az a kompozíció recepciótörténetének harmadik (!) előadása volt. Az amerikai énekesnő illúziót keltően formálta a veretes magyar szavakat, produkciója minden ízében lenyűgöző és tiszteletet parancsoló volt. Bizonyára már akkor felmerült, hogy ha valamikor, akkor most van értelme újra rögzíteni. A februári koncert (mi más lett volna, mint telt ház?) egyben lemezfelvétel is volt, s hogy az utóbbi szempontjából sikeres-e, majd kiderül. Koncertként valahogy nem sikerült olyan átütőre és székhez
szögezőre, mint bő egy éve. Ha azonban a kérdés az, hogy Arnold és Csalog előadásából kiderült-e, hogy a Bornemisza… valóban hegyként magasodik fölénk, akkor a válasz egyértelmű: igen. Most már csak arra lenne szükség, hogy minimum évente hangozzon is el.
BMC, február 11.
