Magyar Narancs: Mik a legelső emlékeid a zenéről?
Farkas Róbert: Kiskoromban a cigány folklór, főként a zene közösségi ereje varázsolt el. Mindig előkerült a gitár, kanalak, kupa, tambura – néhányan csak énekeltek, a többiek pedig kísértek. A ritmust, a táncot, az éneket szivacsként szívtam magamba. Aztán amikor a hevesi zenei általános iskolába a leendő diákokat toborozták, lelkesen jelentkeztem zongorázni – azt találtam a hangszerek közül a legméltóságosabbnak.
MN: Könnyedén ment?
FR: Belecsöppentem. Egyszer össze is vesztem a zongoratanárommal, Csilla nénivel, mert elhanyagoltam a gyakorlást a húsvéti szünet alatt. Amikor a szüleim kézhez kapták a zeneiskola értesítő levelét, apám annyit mondott, hogy nem kötelező zeneiskolába járnom. Volt azonban egy feltétele: üljek le a tanárommal beszélgetni. Békét kötöttünk Csilla nénivel, és elkezdtem gyakorolni. Néhány hónap alatt eljutottam a zongoraiskolai alapanyag végére, az azt követő komolyabb műveket pedig már sokkal nagyobb élvezettel játszottam. Ekkortájt jöttem rá, hogy létezik olyasmi, hogy zenészszakma, zenészlét. Első generációs értelmiségi vagyok, a családomban senkinek sem volt érettségije, nekem pedig hatalmas felfedezés volt, hogy Hevesről akár el is lehet menni.
MN: Ehhez képest mégsem egy zongoristával beszélgetek most.
FR: A zeneiskolában váltig állították, hogy szolfézs nélkül nem fognak felvenni a konziba, holott épp a zenei általános miatt kaptam belőle felmentést. Némi huzavona után elkezdtem szolfézsra járni, és valóban kiderült, hogy nem tudok semmit. Aztán az év végi bizonyítványosztásnál már azt mondta a tanárom, hogy olyan jók az adottságaim a szolfézshoz, hogy jelentkezzek arra a szakra Miskolcon. Rögtön felvettek. Zongorából még egy évig előkészítőre jártam, de utána bejutottam oda is. Két év után viszont Budapesten folytattam tovább.
MN: Hogyhogy?
FR: Az egyik legkedvesebb tanárom elment a miskolci konziból, én pedig egyre erősebb késztetést éreztem, hogy felfedezzem a pesti zenei életet. Felvettek a Bartók Béla konziba szolfézs, zeneelmélet és zongora szakra. Ám ahogy közeledett a zeneakadémiai felvételi, egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó zongorából. A szolfézst és a zeneelméletet ezzel szemben olyannyira élveztem, hogy a Kesztler-féle összhangzattan-gyakorlatoknál már csak azzal játszadoztam, hogy mennyi ideig tart elzongorázni őket. Közben – részben Ugrin Gábor hatására, akinél Bartók egynemű karainak vezénylését tanultuk, és más jelentős műveket is énekeltük – karvezetés szakra jelentkeztem a Zeneakadémiára. A karmesterségre Verdi Requiemje nyitotta fel a szememet; ekkor döbbentem rá, hogy a kórus önmagában nem elég, az egész zenekart szeretném irányítani. Bár Medveczky Ádám készített fel, elsőre nem nyertem felvételt, három évvel később viszont – amikor karvezetésből már megszereztem a diplomámat – rekordszámú felvételiző közül első helyen jutottam be.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
