„Az elcseszett világ zenéje” – fogalmazott múlt héten megjelent interjúnkban, és a dalok többségére valóban illik ez a jellemzés, és ez a szövegekben helyenként egészen direkt módon is megjelenik. Bár a 11 szám nagyrészt már a járvány kitörése után született, Egyedit a pandémia nem befolyásolta a dalszerzésben. Egyébként is az elidegenedés és a kiábrándultság volt az alapélmény, amit formába szeretett volna önteni. Ehhez a koncepcióhoz jól illik a rideg, gépies hangzás, ami meg is magyarázza, miért lett sokkal hangsúlyosabb az elektronika az első albumhoz képest. Már a nyitódal (Csikorog) csipogásokkal és zörejekkel operáló felütése eligazít abban, hogy ne számítsunk gitárközpontúságra, és ez a Nélküled, veled, a Kulcs, a Tudok-e, vagy a záró Mindenáron hallatán még egyértelműbbé válik. Egyedül a Rozsda és a Háy János versét megzenésítő Lánydal a kivétel, az előbbit viszont a programozott vonósok teszik nyomasztóvá.
A Mmamt II egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló, depressziós alaphangulatban inkább ne próbálkozzunk vele, mert csak még mélyebbre rántana. Azonban minden eddiginél nagyobb betekintést nyújt a szerző lelkivilágába, nem véletlenül tartja Egyedi is a legfontosabb lemezének. Valami ilyesmiről kellene szólnia minden szólóprojektnek. Persze felmerül a kérdés, élőben hogyan fog megszólalni, de a dolgok jelenlegi állása szerint ez a probléma egy ideig még úgysem aktuális.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
