Az óriások rendre pályájuk érett szakaszában döntenek úgy, hogy az egyik vagy épp mindkét kötet hiánytalan anyagát egy lélegzetre felveszik. Az az általános szokás, hogy mindenki betartja a bachi sorrendet, amely félhangonként haladva, szigorú hangnemi rendben mutatja be a darabokat, híven a demonstrációs szándékhoz, amely azt hivatott illusztrálni, hogy a „jól hangolt zongorán” minden hangnemben egyforma szép hangzással szólaltathatók meg komplex ellenpontos tételek.
Korunk egyik legnagyobb Bach-zongoristája, a lengyel Piotr Anderszewski, e rendhagyó, öntörvényű egyéniség, önmagához híven nem ezt az utat választotta. Lemezén sem az első, sem a második kötetről nem kapunk teljes képet: a zongoraművész a második kötet felét, tizenkét prelúdiumot és fúgát választott ki innen-onnan, hogy azokat a darabok karaktere szerinti „dramaturgiai sorrendben” szólaltassa meg. Ez az elképzelés rávilágíthat ugyan egyes darabok rokonságára vagy éppen ellentétére, de nincs különösebb szellemi hozama. Aminek viszont van, az Anderszewski páratlan érzékenységű Bach-játéka, a ritmika lélegeztetése, a hangsúlyok leheletfinoman kimért adagolása, és az ellenpontos logika tiszta, nemes fegyelme közepette is megvalósuló költészet, amelyek így egyben az előadás megejtő személyességét is adják.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
