„A karakterek váltogatása gazdagít”

Max Emanuel Cencic kontratenor énekes

A nálunk még mindig csak kivételesen látható barokk operare­pertoár egy különleges darabjának, Hasse Siroe, Perzsia királya című operájának rendezőjeként üdvözölhetjük és címszereplőjeként hallhatjuk a Vígszínházban a magyar gyökerekkel is rendelkező énekest, aki a kasztrálásról és a stresszről is beszélt nekünk.

Magyar Narancs: Kontratenorokat már néhány évtizede hallunk operaszínpadokon és kon­certeken, de a nagyközönség számára még mindig nem feltétlenül világos, mi is ez a hang. Tudna segíteni?

Max Emanuel Cencic: A kontratenor fejhangon énekel. Úgy hangzik, mint egy nő, és ugyanúgy alt, mezzoszoprán vagy szoprán.

MN: Születni kell erre a hangfajra, vagy elsősorban speciális képzés függvénye? Elmondható-e, hogy szinte bármelyik tenoristából lehetne kontratenor?

MEC: Aligha. De aki a megfelelő hangi adottságokkal születik, annak is nagyon korán, gyerekkortól kezdve így kell tanulnia. Ez úgy működik, mint a balett, azt is legkésőbb hat-nyolc évesen kell elkezdeni, és aztán még tíz évig tanulni – húszévesen már hiába, mert a test, az izmok már nem olyan rugalmasak. Tenort – vagy pláne baritont – énekelni, aztán fejhangra váltani nem ajánlatos; jó néhány kollégám tette így tönkre a hangját. Valamennyire persze meg lehet tanulni a technikát, de ez csak apróbb darabokra lesz alkalmas, a teljes kasztráltreper­toárra már nem. Ez fordítva is igaz: tizenkilenc éves koromban szerettem volna más hangfajra váltani, de már nem lehetett, mert a hangom kezdettől fogva szopránra volt tanítva.

MN: A barokkban és előtte – sőt, még olykor a 19. században is – kasztrálták a fiúkat, hogy ne mutáljanak, és továbbra is magas hangon énekelhessenek. Mindegyikükből énekes lett?

MEC: Korántsem. Az igaz, hogy ha egy fiúnak eltávolítják a heréit, a hormonháztartása megváltozik, és megőrizheti a magas hangját, de ettől még nem lesz belőle énekes. A kasztráltak kilencven százaléka vagy meghalt a rossz higiénés viszonyok miatt, vagy szörnyű hormonális problémákkal kellett leélnie az életét. A kasztrálás egy kegyetlen orvosi tévedésen alapult. Akiknek sikerült énekes karriert befutniuk, azok a kivételek, de nekik sem volt problémamentes az életük.

MN: Minek köszönhető, hogy az utóbbi évtizedekben ennyire elszaporodtak a kontratenorok? Egy alkalmas válasz ez a közönség újdonságigényére, vagy egy újabb szépségforrás hirtelen felfedezése, netán egy szokatlan jelenség nagyobb társadalmi elfogadottsága rejlik mögötte? A lehetőség azelőtt is megvolt.

MEC: Azt hiszem, a felfedezés, az újdonság ereje nagyon közrejátszik ebben. Teljesen új jelenség, hogy kontratenorok éneklik a kasztráltszerepeket, s az újdonság, az egzotikum mindig kíváncsiságot ébreszt a közönségben. Az utóbbi harminc évben rengetegen kaptak kontratenorképzést, és a barokk repertoár is előtérbe került – ez a két folyamat egymást erősíti. Szerintem a női emancipáció, a nemek egyenlőségének és átjárhatóságának nagyobb társadalmi elfogadottsága is hozzájárul ehhez az új népszerűséghez. Persze azért a legnagyobb kontratenorok se lesznek akkora sztárok, mint a popénekesek.

MN: Kísérjen végig saját hangjának történetén!

MEC: 12-13 éves koromig gyerekhangom volt, azután megnőtt, több lett benne a vibrato, és elkezdtem barokkokat énekelni. Tizenkilenc éves koromban abbahagytam az éneklést, nem akartam énekes lenni, közgazdaságtant tanultam. Azután mégis visszatértem a pályára, de alt és mezzo szerepekhez, mert új repertoárt akartam énekelni. Ezért többet dolgoztam a mélyebb hangjaimon, fejlesztettem a hangerőt és a kifejezést a mélyebb regiszterekben is.

MN: Mi az, ami leginkább hat a hangjára, akár pozitív, akár negatív értelemben?

MEC: A stressz mindig rosszat tesz a hangnak, erre az énekesek különösen érzékenyek. Az egészséges étkezés, a lehetőleg nyugodt és élvezetes életmód, a jó alvás tesz jót.

MN: A rengeteg fellépéssel, sok utazással hogyan kerülheti el a stresszt?

MEC: Elkerülni nem lehet, csak uralni. Van jóga, autogén tréning, Alexander-technika, sok olyan spirituális-fiziológiai módszer, ami segít az embernek kiteljesedni. Én jógázom, nekem az segít.

MN: A kontratenor hang állítólag még érzékenyebb, mint a többi fach. Ön most olyan operát választott, Hasse Siroe című darabját, amelynek címszerepe különösen nyaktörő szólam. Hányszor lehet ezt elénekelni egy hónapban, mennyi pihenés kell a hangjának? Versailles-ban háromszor énekelte, egynapos pihenőkkel az előadások között.

MEC: Ha az ember ugyanazt énekli, akár egy évig mindennap lehet, feltéve, hogy jó technikával énekel. Ilyenkor mindennap ugyanazokat a mozdulatokat csinálja, s akkor nincs probléma, sőt, az jót tesz a hangnak. Az ember akkor károsítja a hangját, ha egyik nap Siroét, másik nap az Éj királynőjét, utána meg Giocondát énekli, mert ezek teljesen más technikákat igényelnek.

MN: Ön még negyven­éves sincs, de már hosszú karrier áll ön mögött. Remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérdezem: milyen hosszú egy kontratenor pályája? Rövidebb, mint más hangfajoké, vagy ez teljesen személyfüggő? Igaz, az egyik leghíresebb úttörő, Alfred Deller nagyon sokáig énekelt.

MEC: Szerintem ez teljesen személyfüggő. De a kontratenorok története még nem elég régi ahhoz, hogy ebből általános kö­vet­kezte­téseket lehessen levonni. Harminc év múlva majd meglátjuk, hányan, kik és meddig énekeltek. Benevezek.

MN: Beszéljünk a Hasse-operáról. Hogyan talált rá éppen erre? Ön is kutató típus, mint Cecilia Bartoli, vagy mások keresnek darabokat az ön számára?

MEC: Ha az ember barokk zenével foglalkozik, óhatatlanul kutatóvá válik, mert a repertoár nagy része egyszerűen nincs kiadva, tehát fel kell fedezni, utána kell járni. Van egy csapatom, akik segítenek a kutatásban, de persze én választom meg, hogy mit énekelek. Mindig is szerettem volna egy Hasse-operát énekelni, színpadi változatban. A Siroét választottam, egyrészt mert a mű keletkezése és fejlődése nagyon érdekes: ez volt a szerző első nagy áttörése, Bolognában, 1733-ban (ekkor a két castratoóriás, Farinelli és Caffarelli énekelte a két mai kontratenor szerepet), majd egy továbbfejlesztett változatával fejezte be drezdai operaigazgatói pályafutását 1762-ben – közben tehát eltelt majdnem harminc év. Én persze ezt a későbbi, nagyon érett változatot énekelem. Másrészt az opera cselekménye nagyon erős.

MN: Átértékeljük-e ma a „kismester” fogalmát? A nagyközönség számára Hasse mondhatni ismeretlen, a zenetörténészek többsége pedig biztosan kismesternek mondaná, függetlenül nagy életművétől.

MEC: Minden fejlődéstörténetben, legyen az művészet vagy bármi más, láncszemek vannak. Hasse fontos, de azóta elfeledett láncszem a barokk és a klasszika között. Ha nem lett volna Hasse, nem lenne Mozart. Ezt kell megértenünk és megbecsülnünk. Az élet nemcsak csúcsokból áll, hanem a csúcsokra vezető utakból is. Nekem fontos, hogy Hassét is meg- és elismerjék, elvégre ő Bach, Telemann és Händel mellett a legnagyobb német barokk komponista. Ők mindannyian ismerték egymást, csak Hasse egy generációval fiatalabb volt náluk, de egyben újítóbb is. Csak az teszi őt – a mi szemszögünkből – „kismesterré”, hogy amit hozott, azt Gluck és Mozart fejlesztette a tökéletességig. Hasse a saját korában kifejezetten avantgárdnak számított.

MN: Mik a legérdekesebb dolgok a Siroéban?

MEC: A szövegírónak, Metastasiónak nagyon ügyesen sikerült ebben az operában egy családi tragédia kapcsán a felvilágosodás gondolatát megragadni. A világ, illetve egy rendszer megváltoztatásáról van szó, s ez egyébként a Varázsfuvolával rokonítja
a darabot, de a Siroe sokrétűbb, mint Mozart operája. A történet gerince egy apa-fiú kapcsolat, egy konfliktus az öreg király, Cosroe és fia, Siroe herceg között. A király a babonák, hiedelmek középkori világát jelképezi, Siroe pedig az észre, a gondolkodásra alapuló új világot, amely ebben az időben újnak, modernnek számított. A szövegben visszatükröződik a görög és a keresztény filozófia is – Metastasio pap volt, és librettói nagyban támaszkodnak Aquinói Tamás és Arisztotelész gondolataira, egyebek közt a Nikomakhoszi etikára is. Ebből következik a katarzis is, az a bizonyos lieto fine (boldog vég), amely ma ugyan nevetségesnek látszódhat, de ha értjük a szimbolikáját, akkor azt is megértjük, hogy ez a vég az egyensúlyt, az arany középutat jelenti. Én rendezőként igyekeztem az operában rejlő szabadkőműves-tartalmat is megjeleníteni, hogy a mű szimbolikája erősebben kirajzolódjon. Ugyanakkor rendkívül gyorsan pergő, eseménydús darab ez, erős történettel.

MN: Díszlettervezőjével együtt ön rendezőként lenyűgöző színpadképet tervezett ehhez a produkcióhoz. A budapesti programfüzetben az áll, hogy a Vígszínházban „félig szcenírozott” előadás lesz. Miből maradunk ki?

MEC: A díszleteket itt sajnos csak vetíteni tudjuk, de remélem, az ad egy jó képet az eredeti produkcióról. A jelmezek és a mozgások természetesen ugyanazok.

MN: Mint rendező, egy Ezeregyéjszaka-látványt képzelt el a darabhoz. Miért?

MEC: Mert a Siroe, akárcsak a Varázsfuvola, valójában mese, amelyben erős egyéniségek csapnak össze. Amikor pedig Metastasio a librettót írta, Perzsia nagyon távoli ország volt: ebben az időben az embereknek fogalmuk sem volt, milyen Perzsia, csak álmodozhattak róla, mert csak könyvekből, porcelántárgyakról, képi ábrázo­lásokról ismerhették. Ha pedig mese és Perzsia, akkor legyen az Ezeregyéjszaka. Mesekönyvet látunk, amelyben az öreg király feketemágiát űz – ő ebben az operában az Éj királynője. Amikor pedig a nép fellázad a régi világ ellen, felgyújtják a palotát és elég a mesekönyv is, az új világ erre a pusztulásra épül föl. Engem az egésznek a hihetetlenül gazdag, sokszintű szimbolikája nyűgöz le.

MN: Ön Horvátországban született, a kultúrája, a háttere jellegzetesen közép-európai.

MEC: Így van – apám szlovén, anyám szabadkai születésű magyar, egy Vojnich baronesz. Mindig is sok rokonom élt és ma is él Budapesten, Bécsben, Szegeden; a bajai Vojnich-villa is a családba tartozik, ahol egyebek között Bartók-kéziratokat is őriznek, mert anyám családja jó kapcsolatban volt Bartókkal és Kodállyal. Kisgyerek koromban magyarul beszéltünk otthon. Hat­éves koromtól a Wiener Sänger­kna­ben kórusban énekeltem, és szüleimmel Ausztriába jöttünk. Itt ért a délszláv háború, amely elszakított minket a nagyszülőktől és otthoni egzisztenciánktól. Nem voltunk veszélyben, de társadalmi és emberi értelemben minket is megviselt a háború.

MN: Ön a fotóiból ítélve akár modell is lehetne. Az érdekes és vonzó megjelenés inkább személyes igénynek tűnik, mint a mene­dzser által tanácsolt PR-eszköznek.

MEC: Nem mondhatom, hogy szenvedélyesen érdekel az öltözködés, és nem is viselek márkás ruhákat; a márkáknak szerintem ma már semmilyen értékük nincs, és Zarából meg H&M-ből is bőven lehet jól öltözködni. Ami igazából érdekel, az a karakterek váltogatása, mert az engem mint művészt, gazdagít. És nemcsak a szerepeimben, ahol mindig más figurák bőrébe bújhatok, hanem a valóságban is. Ezért lát ennyiféle fotót rólam.

MN: Hallottam önt kiválóan beszélni franciául, németül, angolul, nyilván horvátul is beszél, és mint kiderült, még a magyarból is maradt valami. Ez nyilván feltétele a nemzetközi karriernek, de mikor volt ideje ennyi nyelvet megtanulni? A franciát például nemigen lehet csak úgy felcsipegetni, azon a szinten különösen nem, ahogyan ön beszéli.

MEC: Többször töltöttem hónapokat Franciaországban, úgyhogy volt alkalmam felcsipegetni. Egyébként hamarosan Párizsba költözöm innen, a szomszédból, Ausztriából. Nyelvtudás nélkül ma lehetetlen művészkar­riert csinálni, de
a magánéletben sem lehet igazán boldogulni, vagy csak nagyon szűkös korlátok között. Volt egy Japán-rajongó korszakom is, valamicske japántudás megmaradt belőle. Az említetteken kívül természetesen olaszul is beszélek, egy operaénekes anélkül nem élhet meg.