Magyar Narancs: Egy hónap alatt két zenekarodnak is új lemeze jelent meg: áprilisban az új Amber Smith-album, a New, május végén pedig az On the Count of Three a The Poster Boytól. Volt összecsúszás a felvételek között?
Poniklo Imre: Az a vicces, hogy a The Poster Boyjal tavaly februárban és májusban stúdióztunk, a New-t pedig tavaly októberben, illetve idén februárban és márciusban rögzítettük. Tehát később volt az Amber Smith-felvétel, de hamarabb jelent meg. A The Poster Boynak viszont valószínűleg ez az utolsó lemeze; már az előzőnél is előjött, hogy másképp gondolkodunk kreatív értelemben, a mostaninál pedig egyértelművé vált.
MN: Kezdetben is ilyen volt a kapcsolatotok?
PI: Az elején valahogy jobban működtek a dolgok. Mint egy párkapcsolatban. Amikor nincs nyomás, az emberek jobban alkalmazkodnak egymáshoz. Aztán elkényelmesednek, és előkerül az ego. Igazán nem gondoltam még ebbe bele, csak találgatok.
MN: Ettől még elégedett vagy a The Poster Boy új lemezével?
PI: Vannak olyan zenészek, akik azt nyilatkozzák, hogy sosem hallgatják meg saját albumaikat. Én szoktam a saját lemezeimet. Főleg a megjelenés ideje körül, azt követően már kevésbé. A The Poster Boyt is hallgatom, és tetszik.
MN: Az Amber Smithszel viszont lassan húsz éve zenéltek együtt.
PI: A The Poster Boyjal ellentétben elmondhatom, hogy az Amber Smithben én vagyok a motor. Tudom, hogy amit mondani fogok, iszonyatos klisé, de tényleg az van, hogy nem tudom nem csinálni. Ismerem magam annyira, hogyha nem zenélnék, egyszerűen megőrülnék. Van családom, van magánéletem, de lakozik bennem valamifajta belső kényszer, ami hajt előre. Lehet, hogy születtek erről pszichológiai tanulmányok, hogy mi lehet ez pontosan. Nem tudom, de az biztos, hogy évszázadok óta így megy a zenészeknél. Szeretem azt az alkotói folyamatot, ami a zenéléssel jár, szeretek zenekarokban játszani, dalokat írni, új dolgokat csinálni.
MN: Az Amber Smithben nem feszülnek egymásnak az egók?
PI: Nem, egyáltalán nem. Sőt, ezen a lemezen Tooffal (Oleg Zubkov – M. D.), a basszusgitárosunkkal majdhogynem felesben írtuk a zenei részeket. Szoktam piszkálni, hogy írjon dalokat. Például, ha nincs ötletem refrénre, átküldöm neki azt, ami megvan, hogy találjon ki rá valamit. Korábban általában úgy készültek az Amber-lemezek, hogy volt valamiféle – nem komolyan vett – koncepció. Az előző lemezen például nagyon erős volt a szintivonal, ezért gondoltam, hogy az a lemez hangulatilag egy kicsit a 80-as éveket tükrözze. Most viszont nem volt ilyen, csak jöttek a dalok, az az érdekes, hogy sokszínű, de mégis úgy tűnik, összeáll az album. Van olyan dal, ami punkos, és olyan is, ami a hatvanas évek hangulatát idézi, ennek ellenére megférnek egymás mellett. Sokkal szabadabban készült ez a lemez.
MN: Fontos volt az is, hogy ne egy klasszikus értelemben vett gitáros album készüljön?
PI: Inkább azt mondanám: máshogyan akartam használni a gitárt. El akartam hagyni a sablonos témákat, és egy kicsit más vizekre evezni.
MN: Az Amber Smith nagy reménységként indult, külföldön is sikert aratott, a nagy áttörés azonban nem jött össze.
PI: Őszintén szólva nem szoktam ezen gondolkodni. Az kicsit frusztráló, hogy itthon máshogyan működnek a dolgok, mint külföldön, de ezt már annyian elmondták. Az is frusztráló, hogy az Amber Smith népszerűsége visszaesett. De tágabb értelemben véve mindig is csodálkoztam, hogy ha egy stílus itthon kimegy a divatból, akkor sokkal nehezebb elérni egy korábbi érdeklődési szintet. Amúgy meg nagyon szerencsésnek tartom magam. Tök értelmetlen lenne minden napot azzal kezdeni, hogy bosszankodom a saját helyzetünkön. Mert ehhez képest nagyon sok mindent elértünk, és a sok befektetett munka, idegesség és szívás megérte. Mindannyian negyven körül vagyunk, ennek ellenére van egy új albumunk, és van is érdeklődés iránta. Huszonévesen én is azon tépelődtem, hogy itthon mi van. Az első lemezünk, a Nincs Szükség Ránk még magyar nyelvű volt, a cím elég teátrálisra sikerült, de tényleg ezt éreztük. Mindig előjött, hogy ez az „angolszász” zene kell-e itthon egyáltalán. Ebből következett, hogy szerencsét próbáltam külföldön. Jártam Berlinben, Angliában és Írországban, végül Németországban kötöttünk ki az Amberrel, lemezszerződésünk volt, koncertjeink.
MN: Reális, hogy egy magyar zenekar befusson az ország határain túl?
PI: Úgy érhetnének el magyar zenekarok külföldön áttörést, ha a marketing jól fel lenne építve. Gondolok itt arra, hogy például a brit sajtóban meg lennének nyomva ezek a zenekarok, ahogy például régen a The Hives esetében történt – a britek mellett a svéd együtteseket is menőnek állították be. Ha lenne egy ilyen brandépítés, és lehetőséget kaphatnának nagy zenekarok előtt koncertezni, akkor lenne esély. De addig nincs, mert bármennyire jók is egyes magyar zenekarok, ötmillió hasonló van Európában. Önerőből nem fog menni, és az sem segít, ha különböző showcase fesztiválokra mennek. Emellett Magyarország megítélését is meg kellene változtatni. Lassan harminc év telt el a rendszerváltás óta, de még mindig egy volt szocialista országként gondolnak ránk Nyugat-Európában. Nem tudom, hogyan lehet ezt a változást elérni, viszont akármennyire szeretem a gulyást vagy a termálfürdőket, nem ezeknek kellene eszükbe jutnia a nyugati fiataloknak, ha azt hallják, Magyarország. Inkább annak, hogy milyen jó fejek a magyar fiatalok, és milyen jó zenekaraink vannak.
MN: Első szólólemezed nyitódalának, a Hordozónak a refrénje a következő: „De nincs senki, aki kiállna a tér elé, és összeszedné harminc év tévedését. Nincs senki, akit a rádióban hallanék, és könnyű szívvel elhinném az érvelését.” Miért írtad ezt a szöveget?
PI: Ebben az időben kicsit hasonló hangulatban voltam, mint a Nincs Szükség Ránk idején. Zavart az, hogy itthon, ha nem mainstream zenét játszottam, akkor mindig előjöttek olyan referenciapontok, akiket mind elutasítottam. Félreértés ne essék, nem úgy utasítottam el ezeket a zenészeket, hogy rossznak tartom és utálom őket. Egyszerűen hozzám sosem szólt a zenéjük. Ezért is kezdtem el ezt az angolszász vonalat, amit régebben britpopnak neveztek, ma már indie-nek, öt év múlva pedig már megint máshogy fognak hívni. Amikor 1990-ben, 14 évesen a mainstream, a régi nyolcvanas évek zenekarai, a Kispál és a Borz vagy a Tankcsapda közül választhattam, hogy mit hallgassak, azt vettem észre, hogy ez engem egyáltalán nem érint meg. Már akkor is közelebbinek éreztem az angol zenéket.
