Magyar Narancs: Sokáig nem lehetett hallani rólad. Mivel töltötted az elmúlt éveket, évtizedet?
Varga Zsuzsa: A kétezres években jól pörgött a szólóprojektem, de 2010-ben lett egy komoly betegségem, és az onkológián kötöttem ki a Kékgolyóban. Egy évig, ha akartam, se tudtam volna fellépni, és ezalatt kiestem a körforgásból. A betegség is elgondolkodtatott. Miért történt ez velem? Azt éreztem, képtelen vagyok folytatni a zenélést, az előző tíz évben mindent túltoltam. Már akkor sokkal tudatosabban kellett volna élnem az életemet, de nem ez történt. Inkább elmenekültem. Amikor 2012 tájékán az egészségem rendbe jött, de magánéleti és egzisztenciális problémáim voltak, megkerestek, hogy menjek el hajóra énekelni. Akkoriban nem tudtam, merre tovább, honnan merítsek erőt, csak azt éreztem, hogy el akarok menni innen. Úgyhogy kapóra jött az ajánlat.
MN: Mennyit voltál külföldön?
VZS: 2013-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal hat évig. Volt olyan év, amikor csak két hónapot, de olyan is, amikor hatot, hetet. Ez volt az egyik oka annak, hogy eltűntem. De a bizonytalanságaim miatt is el akartam menni egy időre. Sokáig úgy beszéltek rólam, mint a csajról, aki kitalálja magát és megvalósítja a dolgait, miközben én tele voltam kétséggel és félelemmel. Mit kéne csinálnom? És hogyan? Egyedül? Hiába tekintettek önállónak, mindig valaki mással, producerrel, társíróval dolgoztam. Könnyebben tudtam úgy határozott lenni, ha csak a frontembere voltam annak a projektnek, amit együtt kitaláltunk. Az, hogy saját magamat képviseljem, túl félelmetesnek tűnt.
MN: Attól féltél, hogy nem lesz elég jó, amit egyedül kitalálsz?
VZS: Igen.
MN: De az is teljesen rendben van, ha valaki társszerzőkkel dolgozik. Szólóprojektet sem muszáj egyedül csinálni.
VZS: Nekem is volt társszerzőm, Kovács Péter, akivel együtt írtuk a 2007-es Barkácsklub lányoknak című szólólemezemet. De addigra már túl sok terhet cipeltem, amiket egyáltalán nem vagy rosszul dolgoztam fel, inkább egyre többet szívtam. Addiktív típus vagyok. Peti nagyon jó barátom, de bizonyos szempontból rossz hatással volt rám, hogy sülve-főve együtt voltunk. Amikor eljön az a pillanat, hogy már nem azért nyomsz este valamit, hogy kikapcsolódj, hanem mert az életformáddá vált, és már egy filmet is csak beszívva nézel meg, a közös munka pedig átmegy hülyülésbe, majd döntésképtelenségbe, érezni kellett volna, hogy ez nem vezet sehova. Ráadásul a fűtől, a fáradtságtól és a szorongástól énekelni sem tudtam rendesen. Nem volt erőm társszerzőket keresni, megkérdezni, váltani, változtatni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
