Magyar Narancs: Úgy tudom, egy kézsérülés miatt félbe kellett hagynia a zongoratanulmányait. Feladta a zenélést, vagy várt a pillanatára?
Joep Beving: Mindössze egy évet tanultam a zeneakadémián, miközben egy másik egyetemet is végeztem. Csüggedten, mert lemaradásban voltam, szóval inkább megkönnyebbülés volt félbehagyni. Az érdekelt, hogyan komponálhatnék zenét. Sosem adtam fel, de a reklámszakmában nem könnyű elfelejteni, mi is a célod. Zenét írtam, zenével foglalkoztam, de a fejemben mindig szólt egy apró hang, hogy figyelmeztessen, ha nagyon elvisz az élet. Majdnem el is vitt. Amikor kiégtem, visszatértem a zenéhez.
MN: Az első albumát magának és a családjának vette fel. Mi volt a terve vele?
JB: Nem volt tervem. Az egyik kollégám meghalt egy balesetben; ő volt az, aki mindig biztatott, hogy fogjak hozzá a „saját dolgomhoz”. Írtam egy darabot az emlékére For Steven címmel, amelyet a temetésén is eljátszottam. Az édesanyja és a felesége megkért, hogy rögzítsem nekik, és ezen felbuzdulva hozzáláttam egy albumhoz. Tudja, arra gondoltam, hogy ha mást nem is, legalább ezt az egy albumot elkészítsem az életben. Elvittem kiadókhoz, de nem érdekelte őket, így hát szerzői kiadásban jelentettem meg, nyomtattunk bakelitlemezt is belőle. Az első koncertem száz ember előtt zajlott. A digitális albumot feltettem a Spotifyra, és valami csoda folytán felfedezték. Nem rögtön, hanem néhány hónap elteltével. Egy évvel a Solipsism megjelenése után úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet. A laptop mellől átültem a billentyűkhöz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
