Interjú

„Túl nagy nekem”

Joep Beving zeneszerző

Zene

Hét éve fedezte fel a világ a holland művész „érfelvágós” zongorazenéit. Azóta megjelent öt nagylemeze, és havi többmilliós hallgatottsága van az interneten. A szeptember 25-i Müpa-koncertje alkalmából beszéltünk vele.

Magyar Narancs: Úgy tudom, egy kéz­sérülés miatt félbe kellett hagynia a zongoratanulmányait. Feladta a zenélést, vagy várt a pillanatára?

Joep Beving: Mindössze egy évet tanultam a zeneakadémián, miközben egy másik egyetemet is végeztem. Csüggedten, mert lemaradásban voltam, szóval inkább megkönnyebbülés volt félbehagyni. Az érdekelt, hogyan komponálhatnék zenét. Sosem adtam fel, de a reklámszakmában nem könnyű elfelejteni, mi is a célod. Zenét írtam, zenével foglalkoztam, de a fejemben mindig szólt egy apró hang, hogy figyelmeztessen, ha nagyon elvisz az élet. Majdnem el is vitt. Amikor kiégtem, visszatértem a zenéhez.

MN: Az első albumát magának és a családjának vette fel. Mi volt a terve vele?

JB: Nem volt tervem. Az egyik kollégám meghalt egy balesetben; ő volt az, aki mindig biztatott, hogy fogjak hozzá a „saját dolgomhoz”. Írtam egy darabot az emlékére For Steven címmel, amelyet a temetésén is eljátszottam. Az édesanyja és a felesége megkért, hogy rögzítsem nekik, és ezen felbuzdulva hozzáláttam egy albumhoz. Tudja, arra gondoltam, hogy ha mást nem is, legalább ezt az egy albumot elkészítsem az életben. Elvittem kiadókhoz, de nem érdekelte őket, így hát szerzői kiadásban jelentettem meg, nyomtattunk bakelitlemezt is belőle. Az első koncertem száz ember előtt zajlott. A digitális albumot feltettem a Spotifyra, és valami csoda folytán felfedezték. Nem rögtön, hanem néhány hónap elteltével. Egy évvel a Solipsism megjelenése után úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet. A laptop mellől átültem a billentyűkhöz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.