Alkalmi célra, sietősen készült, olykor az emelt szintű rutint érzékelteti, s nyomatékosan konvencionális, de azért természetesen Mozarthoz méltó alkotás a Titus kegyelme. Ezért feltétlenül érdemes volt II. Lipótot – a Habsburgok ekkor már évszázados gyakorlatával szemben – 1791 szeptemberében cseh királlyá is megkoronázni, hiszen Prágában éppen e fejedelmi gesztus megünneplésére szánták a legnemesebb római császárról szóló opera seriát. A Don Giovanni, a Così, a Szöktetés és a Figaro házassága után most ez a mű került sorra Yannick Nézet-Séguin és a DG lemezcég közös Mozart-sorozatában, s a rézsút emelkedő csillagú karmester lelkes elkötelezettségére ezúttal sem lehet panaszunk. A Titus kegyelmében „minden egyes hang tökéletesen a helyén van” – nyilatkozta a kísérőfüzet számára a New York-i Metropolitan új zeneigazgatója, és bizonnyal ez is a legcélravezetőbb közelítés e megbecsült, de azért mégis inkább csak visszafogottan körülrajongott opera megszólaltatása esetén.
A karmester és a homogén hangzású Európai Kamarazenekar teljesítménye majdnem ilyen meggyőző, azonban az előadás egésze végeredményben mégsem éri el a Titus etalonfelvételeinek – mondjuk Colin Davis vagy John Eliot Gardiner lemezének – színvonalát és ihletettségét. Ennek felelősségét első körben a címszerep megformálóján, Rolando Villazónon a legkönnyebb leverni. Nézet-Séguin mindahány eddigi Mozart-operafelvételén közreműködő tenor hangja ugyanis nem alkalmas e császári szólamra. Mi több, az oly rokonszenves és intelligens művész – a hallottak tanúsága szerint – tavaly júliusban egyszerűen nem volt képes lemezminőségű éneklésre: Titus ezúttal nem kegyelmez. Ezt a fájdalmas deficitet pedig még az a tény sem feledtetheti, hogy Joyce DiDonato viszont szokott és elvárt tökéletességének szintjén formálta meg az áruló barát és nehéz sorsú szerelmes, vagyis Sesto komplex alakját.
Deutsche Grammophon (2 CD), 2018
