Zene

Az ifjú és bohó Johann Wolfgang von Goethe ("Goe-the!, o-e-vel" - ahogyan többször is figyelmezteti hősünk a partnereit, innen a cím is, ami, felteszem, egy vicces húzás) 1772 telén Strassburg utcáin lohol, sárban, gágogó libacsapatba ütközve, ügyesen kikerül egy épp kiöntött vödörnyi trutyit. Ismerős képek, ugye? Nem véletlenül, hiszen Philipp Stölzl 2010-es filmje a német filmgyártás válasza a Szerelmes Shakespeare-re - és minden ízében az.

Életünk nem más, mint kellemetlen társasági szituációk végetérhetetlen sorozata - sóhajtott bánatosan a harmadik előember, aki lejött a fáról. Sík terepen töltött életének legelső élménye ugyanis alighanem az volt, hogy visszaköszönt a vele szembejövő második előembernek - aztán kiderült, hogy az valójában nem neki, hanem a háta mögött tartózkodó fajtársnak köszönt.

Az előadóként Ada művésznéven ismert Michaela Dipper régóta ismert, kedves alakja a német minimalista tech/house univerzumnak. Kilenc éve készíti finom, 4/4-es tánczenéit - a maxikon felül 2004-ben albumon is kiadott egy csokornyit.

Úgy tűnik, a múlt hét péntek a kölcsönös előnyök jegyében zajlott. Mi egy remek és egy - mondjuk így - érdekes brit zenekart láthattunk a Trafó (és a támogató British Council) jóvoltából a Nagy Britmánia - Youngblood Series sorozat keretében, a zenekarok pedig láthatóan elvarázsolva mentek haza Budapestről - a Tunng (képünkön) tagjai leginkább a törökfürdő és az Unicum emlékét viszik haza, a Los Campesinos! futballrajongó frontembere (ezt nemtelen előítéleteink amúgy is megsúgták előre) pedig elmesélheti, hogy koncertet adhatott a legendás Ferencvárosi TC szűkebb hazájában.

Igen komoly bajban lenne az, aki a Primus zenéjét megpróbálná egyetlen stílus nevével leírni. A rengeteg kategória, amibe a szakma és a közönség próbálja beleszuszakolni a zenekart - funk metal, funk rock, experimentális rock, progresszív rock, alternatív rock szerepel többek közt a Primusról szóló Wikipedia-szócikkben -, egyike sem fedi tökéletesen a Les Claypool basszusgitáros-énekes vezette trió zenéjét.

Bár látszólag van a LuMúban megrendezett kiállításnak előzménye, hiszen a bécsi MUMOK-ban tavaly, Aachenben pedig az idén bemutatott anyag is a Ludwig házaspár gyűjteményére fókuszált, a most látható, Erőss Nikolett által válogatott tárlat szűkebb területet ölel fel; középpontjában a hetvenes évek egyik festészeti irányzata, a fotó-, (vagy másképpen) hiperrealizmus és ennek közép- és kelet-európai változata áll. A John Steinbeck regényének címét kölcsönvevő kiállítás a kissé alulértékelt irányzatot kívánja újabb szempontok szerint - ha nem is piedesztálra emelni, de - értelmezni. Eszerint a művek egyrészt mintegy dokumentálják a "hidegháborús korszak" jellegzetességeit - lehet, hogy így van, bár e szempont kissé erőltetettnek és túlpolitizáltnak tűnik -, másrészt felmutatják az amerikai és európai irányzat közötti, nyilvánvalóan az eltérő társadalmi helyzetből és politikai rendszerből fakadó különbségeket.

"Ami a 3D-s Kékszakállút illeti, az egy nagy kísérlet, amiből vagy bukás lesz, vagy forradalmasítjuk az operajátszást" - nyilatkozott lapunknak alig pár hónapja az operaház akkori megbízott fő-zeneigazgatója, Győriványi Ráth György ("Tegye rendbe az elvárásokat", MaNcs, június 23.), egyszerre bizakodva a sikerben, és őszintén megvallva a legelső pillanattól fenyegető bukásveszélyt. Nos, túl az új operai évad első premierjén (valamint egy, az ideiglenes megoldást másik ideiglenes megoldásra váltó rezsimcserén), immár bizonyosan állítható, hogy az operajátszás forradalmasítása elmaradt. Elmaradt, méghozzá tokkal-vonóval, s így ami a múlt szerdán harmadik dimenzió gyanánt a közönség előtt föltárult, az sokkal inkább az Andrássy úti műintézmény kritikus állapotát, semmint az előadott művek belvilágát tette kitapinthatóan érzékletessé, sőt már-már arcba mászóvá. De mégis kezdjük a beszámolót a legelején,

Évadkezdésre gyűltünk - a szokásosnál valahogy korábban - mi, színikritikusok a Magyar Színház elé. Leszögeztük: észre se nagyon vettük, hogy egy előző évad véget ért volna. Meg latolgattuk kicsit, mi várható ettől az újtól. Egyelőre annyit láttunk, hogy a szokásos premierközönség - ugyanis az Osztrigás Mici eddigi előadásai a hivatalos sajtóbemutató előtt zajlottak - még nyári üzemmódban van.

"Afrikában éheznek!" Mindenkiben ott visszhangzik ez a gyerekkorban oly sokat hallott mondat: csak két szó, de különféle tiltások teljes rendszere van benne; sokkal többről szól, mint hogy illik megenni mindent, amit elénk tesznek. A feddés végső célja, hogy mindörökre megértsük, problémáink relatívak, nem vizsgálhatók anélkül, hogy előbb számba ne vennénk az elképzelhető szörnyűségek egész tárházát: a mosószerízű menzamakaróni még mindig jobb, mint az éhezés, a tizennyolcadik kötött pulcsi karácsonyra klasszabb, mint egy riói favelában mutatóujjal rajzolni fenyőfát a mészporral felütött kokainba december végén.

Van egy vadember kinézetű mellékszereplője a filmnek (a majdnem híres John C. Reilly alakítja), néha átbiciklizik a színen, és fenyegető tekintettel mered a világra.

Az egyszerre talányos és rém béna Girls név a rockzenekari keretek közt alkotó énekes-dalszerző Christopher Owenst takarja, aki két évvel ezelőtt mutatkozott be egy rendkívül jól fogadott független gitárpoplemezzel (Album), amely nemcsak a minden forró újdonságra fogékony zeneblogok, hanem a mainstream média érdeklődését is hamar felkeltette. A kissé egyenetlen, ám semmilyen aktuális trendhez nem köthető, komoly dalszerzői bravúrokat is tartalmazó lemez körüli felhajtásban bizonyosan szerepet játszott a frontember szokatlan életútja.

Fassbinder 1973-as filmje nem fejtett ki, nem magyarázott meg semmit, csak mindenre rápakolt tíz szívlapáttal. Olyat mutatott, ami több a soknál.

Három dolog van, amin felnőttként is úgy tudok röhögni, mint gyerekként: a Dilibill képregény, a Különben dühbe jövünk és a Muppet Show. Épp ezért kár, hogy a sorozat Magyarországon még mindig nem jelent meg DVD-n, de némi kárpótlásként hamarosan (nálunk januárban) érkezik a legújabb Muppets-mozifilm.