Kisebbfajta botrányt robbantott ki metálos körökben, amikor Amalie Bruun 2014-ben felfedezte a közös nevezőt a skandináv kóruséneklés, Enya szélesvásznú newage popja és a Mayhem templomgyújtogató black metalja között. Nem a stíluskeveredés akasztotta ki a blackereket, hanem az, hogy a mainstreamtől féltve őrizgetett műfajhoz egy nő, ráadásul egy modell nyúlt, aki korábban egy indie pop duóban, az Ex Copsban játszott. Hamar kiderült, hogy nem kiadói marketingfogásról van szó, hanem pusztán arról, hogy a klasszikusan képzett, de Enslaveden, Immortalon és a Bergtatt-korszakos Ulveren fölnőtt Bruun a black metalt ugyanolyan releváns önkifejezési formának tartja, mint a skandináv népdalokat, amelyeket már a jóval kiforrottabb második nagylemezén, a Mareridten is bőséggel adagolt a fülsértő károgások, süvítések, hörgések mellé. Így aztán senki nem lepődött meg rajta, hogy miután a Mareridten csúcsra járatta a „Lana Del Rey black metalt énekel” koncepcióját, Bruun több turnén és most már egy nagylemezen is a népdaléneklés felé fordult.
A metálmentesített Folkesange a skandináv népdalok rejtélyesen szép dallamvilága mellett Bruun kompozíciós képességeit is megcsillantja, hiszen a több száz éves folkdalok közül is kimagasodnak az északi mitológiához női szemszögből közelítő saját szerzeményei (a Leaves of Yggdrasil, vagy a verses Edda-énekekből idéző és Loki lányáról, Hélről szóló Tor i Helheim). Az izgalmasan tradicionális hangszerelés egyszerre tartja a múltban és felelteti meg a kortárs popzenei követelményeknek a dalokat, amelyeket Bruun a tőle megszokott szenvedéllyel ad elő zongorán, mandolán, lanton és a tekerőlanthoz hasonlatos, svéd billentyűs-vonós hangszeren, a nyckelharpán. Bár a stílusrokon Wardrunához vagy a Heilunghoz nem ér fel, a Folkesange így is több mint kellemes meditációs zenéje a mai apokaliptikus időknek.
Relapse Records, 2020
