Lemez

Myrkur: Folkesange

  • Soós Tamás
  • 2020. május 2.

Zene

Kisebbfajta botrányt robbantott ki metálos körökben, amikor Amalie Bruun 2014-ben felfedezte a közös nevezőt a skandináv kóruséneklés, Enya szélesvásznú newage popja és a Mayhem templomgyújtogató black metalja között. Nem a stíluskeveredés akasztotta ki a blackereket, hanem az, hogy a mainstreamtől féltve őrizgetett műfajhoz egy nő, ráadásul egy modell nyúlt, aki korábban egy indie pop duóban, az Ex Copsban játszott. Hamar kiderült, hogy nem kiadói marketingfogásról van szó, hanem pusztán arról, hogy a klasszikusan képzett, de Enslaveden, Immortalon és a Bergtatt-korszakos Ulveren fölnőtt Bruun a black metalt ugyanolyan releváns önkifejezési formának tartja, mint a skandináv népdalokat, amelyeket már a jóval kiforrottabb második nagylemezén, a Mareridten is bőséggel adagolt a fülsértő károgások, süvítések, hörgések mellé. Így aztán senki nem lepődött meg rajta, hogy miután a Mareridten csúcsra járatta a „Lana Del Rey black metalt énekel” koncepcióját, Bruun több turnén és most már egy nagylemezen is a népdaléneklés felé fordult.

A metálmentesített Folkesange a skandináv népdalok rejtélyesen szép dallamvilága mellett Bruun kompozíciós képességeit is megcsillantja, hiszen a több száz éves folkdalok közül is kimagasodnak az északi mitológiához női szemszögből közelítő saját szerzeményei (a Leaves of Yggdrasil, vagy a verses Edda-énekekből idéző és Loki lányáról, Hélről szóló Tor i Helheim). Az izgalmasan tradicionális hangszerelés egyszerre tartja a múltban és felelteti meg a kortárs popzenei követelményeknek a dalokat, amelyeket Bruun a tőle megszokott szenvedéllyel ad elő zongorán, mandolán, lanton és a tekerőlanthoz hasonlatos, svéd billentyűs-vonós hangszeren, a nyckelharpán. Bár a stílusrokon Wardrunához vagy a Heilunghoz nem ér fel, a Folkesange így is több mint kellemes meditációs zenéje a mai apokaliptikus időknek.

Relapse Records, 2020

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.