Magyar Narancs: Franciaországban nagyon sok kiváló barokk együttes van, Christie, Niquet, Haïm, Rousset, Minkowski és a többiek együttesei. Hogyhogy magyar együttessel mutatnak be francia barokk zenét, és a felvételt is velük készítik?
Benoît Dratwicki: Először is, ezek a francia együttesek tökéletesen ismerik a francia barokkot, nincs szükségük a segítségünkre. A mi missziónk a francia barokk zene megismertetése mindenütt a világban. A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar pedig van olyan színvonalon, mint a francia együttesek, rájuk bízhatjuk ezt a zenét, csak segítünk nekik. A minőség tehát biztosított. Franciaországban ezt a Gervais-operát senki nem vállalná, mert nagyon drága lenne a bemutatása. Itt ez finanszírozható, mert mi az énekeseket biztosítjuk, valamint a hiteles kottaforrásokat – ez utóbbi is sok munkával és nagy költséggel jár –, Vashegyi György pedig a zenekart és a kórust. (Vashegyi Györggyel lásd korábbi interjúnkat: „A régizene mostanáig tart”, Magyar Narancs, 2012. május 31.) A kórus az egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb, amit ismerek. Ilyen nagyszerű koncertterem pedig nem sok van Franciaországban. A Müpa is gyakran partnerünk a projektjeinkben. Nálunk anyagilag nem egyszerű nagy projekteket megvalósítani, ez az együttműködés azonban a magyaroknak és nekünk is reális, mert megvan a minőség, az érdeklődés, a terem és az anyagi lehetőség.
MN: Honnan eredeztethető a kapcsolatuk Vashegyi Györggyel?
BD: Őt mindig nagyon érdekelte a francia barokk, de nem sokat játszott belőle. 2011-ben Rameau Hippolyte et Aricie-ját adták elő, és amerikai énekes barátom, Jeffrey Thompson hívott, hallgassam meg. Megmondom őszintén, nem vártam túl sokat az egésztől. 25-30 éve, nagyon fiatalon jártam már Budapesten, de csak a Zeneakadémián. Amikor 2011-ben beléptem a Müpa koncerttermébe, lenyűgözött. És amikor elkezdődött az opera, már az első ütemek után azt mondtam magamnak, Vashegyi érti a dolgát. A kórus rendkívüli volt, és a szólisták – Thompsonon kívül csupa magyar – összességében szintén nagyon jók, a francia kiejtésük teljesen elfogadható, a stílus pedig tökéletes. Úgyhogy a koncert után megkerestem Györgyöt, és felajánlottam az együttműködést. Örült neki, mert imádja a francia zenét. Szép találkozás volt.
MN: Mi ragadta meg a Purcell Kórusban és az Orfeo Zenekarban?
BD: A barokkban is sokféle ízlés van ma, nem mindenki ugyanazt szereti, és a különböző országok nem ugyanazon a színvonalon állnak. Amit ezekben az együttesekben szeretek, hogy stilisztikailag nagyon pontos, ugyanakkor erős hangzásuk van. A korabeli francia opera nagyon is zajos volt, semmi finomkodás! Sok helyen nagyon könnyeden, halványan, stilizáltan, de színházi effektusok nélkül csinálják – itt viszont nagy hangzás és nagy színház van! Vashegyi igazi karmester, sokat vezényel az Operaházban is, a zenészek és a kórus énekel Bartókot és Brahmsot is, és szerintem ez nagyon jó. Harminc évvel ezelőtt a romantikus és a barokk játék egymás ellentétei voltak; én azt gondolom, ezeket egyesíteni kell, és hatnak is egymásra. Arról álmodom, hogy egy nap Wagnert és Verdit is saját koruk hangszerein és 430-436-os hangolással
játsszák majd, miért ne?
MN: Gervais nevét, a műveiről nem is beszélve, maroknyian ismerhetik Magyarországon. Mi a véleménye a „kis” és „nagy” mesterekről? (Gervais Hypermnestre c. operáját lapzártánk napján, kedden mutatták be a Müpában – a szerk.)
BD: Ez a különbség természetesen létezik. Lully, Rameau és Charpentier a három legnagyobb francia barokk mester. Ez a három zseni mindent tudott; tudtak írni a hangszerekre, a hangokra, a zenekarra és a táncosoknak. Ami a többieket illeti, akik egyébként sokszor nagyon sikeresek voltak a saját korukban, ők nehezebbek, ott igazi kérdéseket kell feltenni.
MN: Mi a nehézség bennük?
BD: A nagy mesterek pontosan tudják, mit akarnak, és azt hogyan oldják meg. A kisebbek nem feltétlenül értenek minden részlethez, nem tudják, hogyan vessék papírra, ezért sokszor túl kell lépni a kottán, s kitalálni, mit is akarhatott a szerző. Az úgynevezett kis mestereknek gyakran egyetlen nagyon jó operájuk van, a többi kevésbé sikerült – de ez nem csak barokk jelenség. Továbbá, a barokk zene – akárcsak a bel canto – nagyon is előadói zene. Tehát pusztán a hangokat lejátszani teljesen érdektelen. Olyan előadókat kell találni, akiknek van érzékük a színházhoz, olyan énekeseket, akik érzik a szöveget.
MN: Nagyobb a szabadsága az előadóknak, hozzáadhatnak, amit gondolnak?
BD: Nem, bár az úgynevezett kis mestereknél sokan megteszik, hogy ezt-azt megváltoztatnak, hangokat, ritmusokat, árnyalatokat, mondván, a szerző nem értett eléggé hozzá. Pont erről beszélgettünk Vashegyivel – először mindent ki kell próbálni, amit a szerző leírt, sokszor különféle verziókban, mert nagyon sok mű számos változatban maradt fenn.
MN: A Centre de Musique Baroque de Versailles-nak (CMBV) van egy informális együttese szólistákból. Képez is énekeseket barokk stílusú éneklésre?
BD: Mindenütt meghallgatok fiatal énekeseket, olyanokat is, akik nem feltétlenül barokkot énekelnek, de látom bennük a potenciált, őket igyekszünk formálni, tökéletesíteni. A Hypermnestrében is van három énekes kisebb szerepekben, akik egyébként nem nagyon énekeltek barokkot. Nem egy kiváló énekesünk van, akiket a zseniális William Christie talált és tökéletesen megtanított a barokk éneklésre a Jardin des Voix keretein belül (interjúnkat William Christie-vel lásd: „Olyan, mint Shakespeare-t olvasni”, Magyar Narancs, 2017. január 19.). Katherine Watson, Hypermnestre alakítója is az ő tanítványa. Katherine stílusa és kiejtése olyan kifogástalan, hogy sok francia énekesnek ő taníthatná.
| ||
MN: Ismer ilyen karakterű magyar énekeseket?
BD: Baráth Emőkével már több projektben dolgoztunk, és remélem, még fogunk is. Más magyar szólistát nemigen ismerek, aki a Vashegyi-féle felvételekre igazán érett volna. Érthető, hogy nem sok énekes foglalkozik ezzel, mert nem sok alkalom adódik barokk éneklésre. De van egy tervünk: jövőre rendezünk egy egyhetes barokk akadémiát Pécsen, ahol a francia stílust tökéletesen ismerő holland Judith van Wanroij énekesnő fogja a barokk éneklést tanítani. Egyébként sosem a nemzetiség a kérdés, hanem az ismeret és a tehetség.
MN: Hogyan döntöttek most Gervais operája mellett?
BD: Vashegyi nagyon kíváncsi és elkötelezett. Évente két programot csinálunk együtt: egy kevésbé ismert és egy ismert szerző művét. A mostani programra tíz különböző operát küldtem el neki, ő választotta közülük a Hypermnestrét. Óriási anyagunk van a párizsi operában, mert a könyvtára soha nem égett le (pedig maga az opera kétszer is). A legelső Lully-operáktól kezdve megvannak a partitúrák, nagyjából 450–500 csak a 17. és 18. századból, majdnem minden kinyomtatva, és a legtöbbhöz megvannak a kéziratok is. Ráadásul az is megvan, mit mikor mutattak be, és aztán mikor újítottak fel. Ez óriási érték, ezt kutatom már húsz éve. A felújítások alkalmával sokszor új változatot készítettek, tehát ahány felújítás, annyi partitúra, olykor nagyon különbözőek. Ezek között is dönteni kell, és a döntéseket sokféleképpen lehet indokolni. Ma sokan nem fektetnek ebbe munkát, egyszerűen azt játsszák, amit a többiek előzőleg. Például A gáláns Indiákat Saint-Saëns és Dukas közreadták 1903-ban az „eredeti” partitúra alapján, ahol a prológusban van egy rész, amit maga Rameau a harmadik előadás után kihúzott. A többi, nagyjából ötszáz előadást anélkül játszották, aminek nyilván megvolt az oka. Ma mégis mindig a Saint-Saëns-féle verziót játsszák.
Egyébként a francia barokk operákban gyakran probléma, hogy túl sok a kis szerep, ami elvesz a pszichológiai mélységből. Amikor kevés szereplő van, a tragédiákban a jellemrajz sokkal részletesebb és mélyebb.
MN: A CMBV most 32 éves. Mi az alapfeladata?
BD: Megismertetni a francia barokk zenét a világban, és persze Franciaországban is. Vannak kutatóink, vannak közreadóink, továbbá vannak koncert- és operaszervezőink.
MN: Csak francia szerzőkkel foglalkoznak? A weboldalukon sok nem francia nevet is láttam.
BD: Mi csak francia zenével foglalkozunk. Rossi, Sacchini, Cavalli, Piccini, Cherubini, és még jó néhányan itt is írtak zenét; Salieri is komponált három operát a francia opera számára. Ezek francia nyelvű művek, francia közönségnek szánták, francia énekesekkel és zenészekkel adták elő, tehát francia zenének számítanak.
MN: Mi az önök szerepe, amikor külföldi intézményekkel működnek együtt? Pénzt adnak, énekeseket küldenek, a minőségben segítenek?
BD: Ez mindenütt különböző – a partnerek igényeihez igazodunk. Még egyazon országban is lehet két egészen különböző partnerünk. Az Egyesült Államokban például a két legfontosabb barokk zenei intézménnyel dolgozunk együtt, Bostonban és Kaliforniában; nekik pénzre nincs szükségük, az egyiknek partitúrát adunk, a másiknak énekest vagy hangszerest küldünk.
MN: Gondolom, ahol a nevük szerepel, ott a minőség is fontos. Hogyan lehet ezt a legkülönbözőbb országokban biztosítani, ahol a barokk játék, mint mondta, nincs még magas szinten?
BD: Ami számomra a legfontosabb, hogy az adott ország színvonalához képest magas szintű legyen a minőség. Magyarország esetében ez paradox helyzet, mert nem játszanak sok francia barokk zenét, ugyanakkor Vashegyiék világszínvonalon muzsikálnak. De azt is fontos tudni, hogy a francia barokkot nemcsak egyféleképpen lehet játszani. Például
A gáláns Indiákat nagyon sok országban előadtuk, és mindenütt más volt, ami szerintem nagyon érdekes – de még Franciaországban is nagyon különbözően játsszák: Hervé Niquet és Rousset teljesen másképp, Minkowski és Christie ég és föld. Igyekszem olyan műveket javasolni, amelyek az adott helyen a leginkább megvalósíthatók. Rameau-t Magyarországon tökéletesen lehet játszani, de Gervais itt például egyfajta kísérlet, mert ő sokkal közelebb van Lullyhez, akinél rendkívül fontos a szöveg, de zeneileg nem nehéz. Lullyt itt még nem adnék elő; jól megcsinálnák, de nem ezt csinálják a legjobban.
MN: Ön minden együttműködésnél jelen van?
BD: Általában igen, úgyhogy rengeteget utazom. De mindig a kapcsolat kialakítása a leghosszabb, utána már sokkal egyszerűbb. Itt például a kórussal szinte nincs már dolgom. De mindig lehet újabb lépéseket tenni.
MN: Milyen további terveik vannak Vashegyiékkel?
BD: Visszajövünk márciusban, Montéclair Jephté című operájával. A 2019–20-as idényben pedig bemutatjuk velük Boismortier Les Voyages de l’Amourját Pécsen, Rameau Dardanusát pedig a Müpában.
MN: Mindenből készítenek felvételt. El lehet adni ezeket az egyre inkább digitalizálódó világban?
BD: A barokkban és különösen az ilyen ritkaságok esetében még igen. Háromezer példányt készítenek belőlük, de ebben a CMBV gazdaságilag nem vesz részt. Nekünk csak az fontos, hogy ennek az értékőrzésnek tárgyi nyoma maradjon. Másrészről, a régizene-játékban lassan a harmadik generáció is megjelenik. Ha a Figaro házasságából harminc felvétel van, a Hippolyte et Aricie-ből miért ne lehetne öt?
