Magyar Narancs: 2019-ben egy versfeldolgozással indítottad el az A Bence kalandjai nevű szólóprojektedet. Miért éppen Kányádi Sándor egyik szövegére esett akkor a választásod?
Jobbágy Bence: Teljesen véletlenül. Éppen készülőben volt ez az eleinte még nem Álmodó nevezetű dalom, amelyhez megvolt a refrénem és az énekdallamom. Baristaként dolgoztam, álltam a pultban és olvastam ezt a Kányádi-verset, ami hirtelen összetalálkozott a fejemben a már meglévő dallammal, és passzolt a refrénemhez is. Nem hittem el, hogy ilyen van.
MN: Van valamilyen saját szabályod arra vonatkozóan, hogy egy vers megzenésítésekor mennyire nyúlsz bele az eredeti szövegbe?
JB: Nincsenek konkrét szabályaim, de máskor nem igazán szoktam hozzáírogatni. Esetleg formailag egy picit rendezgetem a sorokat, ismétléseket iktatok be vagy megcserélek egy-két szót, de kortárs költők esetében erről mindig egyeztetek a szerzőkkel is. Igaz, csak utólag, de még a megjelenés előtt. Azért izgalmas számomra kortárs versekkel dolgozni, mert általában szabálytalanok, és kihívást jelent zeneileg alkalmazkodni hozzájuk. Nem próbálok meg mindent beleerőltetni a klasszikus vers-refrén váltakozásra épülő struktúrába. Inkább igyekszem megtalálni azt a zenei megoldást, amellyel úgy is el lehet jutni egy dal elejéről a végére, hogy közben egy folyton változó ritmikájú és sorhosszúságú szöveghez kell alkalmazkodni.
MN: Saját dalszövegeket is írsz. Mi vonz az újabb és újabb versmegzenésítések felé?
JB: A dalszerzés alapvetően magányos dolog, én viszont nem szeretek egyedül dolgozni. Ha rátalálok valakinek a gondolatára, mondanivalójára, amivel tudok azonosulni, akkor egy kicsit úgy érzem, hogy együtt dolgozunk. Ha elkészül egy versmegzenésítés, akkor arra már nem úgy tekintek, mint egy versre, hanem mint egy dalra. A költő is elengedte már egyszer, én is elengedtem a zenei részét, a hallgató számára pedig szerintem nincs jelentősége annak, hogy hogyan készült a szám. Jó esetben nem kell érezniük, hogy egy már létező versre született a zene. Ha ez feltűnő, akkor nem sikerült jól a megzenésítés.
MN: A szólóprojekted indulása előtt a Muriel zenekarban gitároztál. Miért döntöttél úgy, hogy az A Bence kalandjaival frontemberként is kipróbálod magad?
JB: Soha nem készültem énekesnek vagy szövegírónak, gitáros szerettem volna lenni. Alapvetően az ezzel járó működést szoktam meg, a zenekar viszont egy időre megszűnt. Ez nagyjából egybeesett a Coviddal, illetve azzal, hogy vidékre költöztem, ahol alkotótársak nélkül maradtam. Ez az időszak hozta magával, hogy más módon kellett társakat keresnem a zenéléshez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
