Zene

Nagyon fenn, magasan kezdünk, ott szerintem nem lehet. Vagy csak egészen keveseknek illik? Talán az dönti el, hogy szabad-e, ami utána következik? Adott esetben mindenképpen ön- és közveszélyes vakmerőség. Ilyet szól a hős rögtön az első lap tetején: "Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, s holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés."

A mai Budapest történetének egyik lehetséges kiindulópontja 1703. október 23. Ekkor írta alá I. (Habsburg) Lipót a kiváltságlevelet, miszerint a két szabad királyi városnak "Élegeltetési, faizási, madarászati, vadászati, apróbb, s nagyobb halfogási joga vagyon (...), nem különben őt illetik a malom, kikötő, part, átjárás, és vámjogok (...), valamint joga van korcsmákat, vendéglőket, gyógyszertárakat, fürdőket, városi orvost, vagy rendes gyógyászt, borbély műhelyt, sütő házakat, mész és téglaégető kemenczéket (...) kőbányákat, színházakat, lövész házakat, vízcsatornákat, valamint más nyilvános helyeket, és piaczokat is felállítani..." és így tovább. Még húsz év sem telt el azóta, hogy kiverték Budáról a törököket, akik menekülés közben még egyszer, utoljára felégették Pestet.

"Mi más úton megyünk majd!" - mondta állítólag családja előtt a 16 éves Vlagyimir Iljics, miután tudomást szerzett a cár ellen merényletet tervező bátyja, Alekszandr kivégzéséről. Ezt a mondatot évtizedeken át annak bizonyítékaként idézte a Lenin-életrajzok sora, hogy a proletariátus majdani nagy vezére már akkor elvi alapon tagadta meg az agrárszocializmust és annak taktikai eszközét, a terrort.

"Márpedig ahogy ez kinéz, megnémulok, s az a kevés is tűnni fog. Az a kevés - nem is tudom, hogy hívjam azt, talán csak így: volt egy-két este" - énekelte Cseh Tamás az Antoine és Désiré című lemezen, sikere teljében, a hetvenes évek végén. Négy évtizede mondja el dalban, Bereményi Géza szövegeire, hogy mi a helyzet a világgal, és benne velünk. Másfél éve hallgat, mintha a "jóslatot" teljesítette volna be, és küzd a betegségével. Megjelent vele egy "beszélgetőkönyv" és egy dupla válogatásalbum. Összegez.

8 kis kritika

Nekünk Marathón kellett, és most meg is kaptuk. Importáltunk is hozzá egy nagyszerű mestert, egyenesen a festői Oroszországból, akiben minden együtt van ahhoz, hogy ideális központi figurája legyen egy ilyen nagyszabású minifesztiválnak. Csajkovszkij közkedvelt, unalomig ismert témái nyugodtan nevezhetők örökzöld melódiáknak, amelyekből gond nélkül összeválogatható bármelyik kereskedelmi rádió hajnali komolyzenei blokkja, ha a szerkesztőt megszállná a kultúrmisszió ihlete, hogy néhány meghitt percet szerezzen a szépre és nemesre áhítozó kamionsofőröknek és az éjjel-nappali üzletek pénztárosainak.

Kivágódik a mai Radnóti Gimnázium egykori kapuja, ahol az udvaron már nagyjából 2000 zsidó gyűlt össze - nyilasok terelték őket egybe sebtiben: "senki ne hozzon magával semmit, csak ide megyünk, a Dunához". A kapuban SS-motorosok jelennek meg, majd a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére kikergetik a nyilasokat az ajtón, és elfoglalják őrhelyeiket.

Nem árul zsákbamacskát a rendező: "1945. szeptember 24-én éjjel meghaltam" - ezzel a kétségkívül tárgyszerű kijelentéssel veszi kezdetét a nagy hírű japán Studio Ghibli animációja. Nos, már a történet elején jól tudjuk, mi vár ránk (nem árt kellő mennyiségű papírzsebkendővel felszerelkeznünk). Mi sem áll azonban távolabb a Szentjánosbogarak sírjától, mint a giccs fogalma: igazi megrendülés, amit átélhetünk, ha végignézzük a kobei testvérek, a tinédzser Seita és a mindössze ötéves Setsuko történetét.

Lentről indulunk, a vízmérce legalsó, még leolvasható vonásától, és érjük el lassan a rakpart, majd a fedélzet szintjét. Megjött az esti hajó Angliából, ez hozza a címszereplőt és tettestársát, "rossz szellemét" a normandiai kikötővárosba. Az érkezők szinte mind továbbutaznak Párizsba, a hajóhoz csatlakozó vasúton. Ki látja a két férfit, akik gyors, feszült párbeszéd után szétválnak? Az egyik távozik, a másik egy bőröndöt hajít át a korláton a rakpartra, majd ő is leszáll. A vonat kicsattog az állomásról. A két férfi közt heves szóváltás, dulakodnak, az egyik a vízbe esik, a másik sietve (és üres kézzel) elhagyja a tetthelyet.

Hans von Meegeren hamisító Abraham Bredius elaggott művészettörténész szakmai hiúságát felhasználva 1945-ös lelepleződéséig nem kevesebb mint hat, Vermeer fiatal korszakából származó nagyméretű és bibliai tárgyú alkotással bővítette a holland festő oeuvre-jét; egy amerikai gyűjtő 1924-es halálakor 2414 - nagyrészt hamis - Corot-festményt hagyott örököseire; 1951-ben a New York-i vámhivatal összesítése szerint negyven év alatt 9428 (!) Rembrandt-művel gazdagodtak az amerikai magángyűjtemények. Ezek az adatok még akkor is meglepőek, ha Szilágyi János György kutatásai nyomán köztudott, hogy a hamisítás gyakorlatában már a régi görögök is meglepően jártasnak bizonyultak.

Mindenekelőtt legyünk komolyak és kíváncsiak, előítéleteinket mint dolgainkat táskánkba, tegyük félre, s higgyünk a címnek: a Hit-Erotika-Politika festészeti megjelenítése okszerűen és logikusan a szublimált akaratról fog "szólni", minthogy eme fogalmak, mint azt a filozófia és a pszichológia régóta megtanította, valóban az akarat szívós megtestesülésének jelvényei.

Megértem, és egyet is értek azzal, hogy Eszenyi Enikő jutalomjátékot kapjon anyaszínházában, a Vígben. Kiváló színésznő, rendkívüli tehetséggel és szintén rendkívüli szakmai rutinnal bír; kivételes jelenség a színpadon. És hiteles személyiség - pokolian tud dolgozni. Elbír a hátán egy egész előadást - sokszereplőset akár. Aki színházba jár, tudja: Eszenyinek a színészet halálosan komoly játék. Eszenyire időről időre ki kell hozni egy darabot.

Lehorgasztott fejjel áll a kályhánál, ami persze kihűlt, lévén jóval éjfél után. Olykor hajlamos vagyok így látni Schillert, ahogy a harmincéves Thomas Mann bemutatja Nehéz óra című novellájában. Friedrich a munkától fáradtan, gyulladt szemhéjjal, náthásan szipákol az orrán át - nem épp előnyös kép, pláne nem 1905-ben, halálának századik évfordulóján. Pillanatfelvételként persze hiteles, Thomas Mann közeli barátként ismerte Schillert. Félek, sokaknak még ilyen képük sincs róla.

"Térjek vissza kopaszabban vagy parókában?" - kérdezi előző kötetében az író (Hazatérésem naplója), amikor harminchárom évi távollét után mexikói otthonában hazatérése körülményeiről töpreng. A már otthon nemzetközi hírnevet szerzett Mrozáek töretlen pályát tudhatott maga mögött, drámaíróként, az abszurd és a lengyel drámai hagyományok folytatójaként (Tangó, Emigránsok) meghódította fél Európát, a másik fele pedig akkortájt nem volt kíváncsi rá.