Határok nélkül

Négy új blueslemez

  • Soós Tamás
  • 2015.12.12 12:11

Zene

A tradicionális blues továbbra is a nagy öregek terepe, a fiatalok inkább a határok ledöntésén fáradoznak.

GARY CLARK JR.: THE STORY OF SONNY BOY SLIM A 21. század Jimi Hendrixeként és a blues megváltójaként felváltva emlegetett Gary Clark Jr. például a soul, a hiphop vagy a rock nyelvét is ugyanolyan folyékonyan beszéli, mint a bluesét. Ízléséről talán eleget mond, hogy bár ő is nyúlósra hallgatta Stevie Ray Vaughan kazettáit vagy épp a hatujjú Hound Dog Taylor ősbluesát, legjobban a Jackson 5-slágerek funkys gitárjátéka ragadta meg. Gary austini kölyök, klubozni is szülővárosában kezdett, ahol az a Clifford Antone fedezte fel, aki legendás klubjában anno Stevie Rayt is befuttatta, mikor felinvitálta Albert King mellé a színpadra. Clarkot végül Eric Clapton hívta meg a szupersztárságot hozó deszkákra, méghozzá a 2010-es Crossroads Festivalján, amire a Warnernél is felfigyeltek, Gary pedig a náluk kihozott Blak and Bluval vezette át a tradicionális blueszenét az új évezredbe. A 31 éves gitáros dalaiban a komplett 20. századi könnyűzene-történet megfér Isley Brotherstől Prince-en át az OutKastig. Jobb pillanataiban csendes, lakonikus eleganciával pakolja a funkys hiphopalapokra a tükörsima, neosoulos falzettóvokálokat, vagy játszik popdalokba zsírosra torzított gitárszólókat. A rosszabbakban viszont túlzottan háttérbe tolja a ritmusra, grúvra kihegyezett gitárjátékát, hogy a nagy kiadós, áramvonalas popzene szabadon érvényesülhessen. Épp, mint az önéletrajzi ihletésű, nagyrészt egyedül feljátszott The Story of Sonny Boy Slim dalaiban, amikben túlcsiszoltak az élek, és hiányzik belőlük a dög, az élet. A gitárost valóban Hendrix utódjának mutató, tavalyi Gary Clark Jr. Live után az új album legnagyobb felfedezése helyi érdekű: bizony létezik olyan blueszene, amit Budán, loftlakásban, tizenéves bordóival érdemes csak fogyasztani. (Warner Bros. Records/Magneoton, 2015)

 

 

 

 

BUDDY GUY: BORN TO PLAY GUITAR Ha Gary Clark Jr. a fiatal pionírja, Buddy Guy a vén kalandora a blueszenének, aki már-már a pszichedélia határát szokta súrolni, ha szólózásra adja a fejét. BB King halálával ő maradt a chicagói bluesszíntér egyik utolsó nagy öregje, akit az ötvenes évek végén épp BB és Muddy Waters vett szárnyai alá (előttük tiszteleg is új lemezén). Hatása legalább akkora volt a nagy brit rockgenerációra, a Stonesra, a Zeppelinre, a Who-ra, mint mentoraié. 1959-től majdnem tíz évet húzott le a legendás Chess Recordsnál, de csak háttérzenészként, mert az alapító Leonard Chess zajnak tartotta vadabb, kalandosabb gitárjátékát, amiért Keith Richards, Jimmy Page, Jeff Beck és Eric Clapton viszont megőrült. Buddy Guy már azelőtt a fogával gitározott, hogy divatba jöttek volna a gitárhősök (T-Bone Walkertől leste el a trükköt), gitárjához pedig 45 méteres kábelt kapcsolt, hogy a klubon kívül kezdje el és hatásos belépővel tüzelje fel a koncertjeit. Ezt a tüzes Buddy Guy-hangzást mindig is élőben lehetett elcsípni – például a ’79-es live LP-n, a zseniális The Blues Giantön –, de a mai technológia sokat segít abban, hogy tónus-, érzelem- és szólógazdag gitárjátéka az öregkori stúdiólemezein is kiteljesedhessen. Buddy Guy 2000 óta egyébként is csúcsformában játszik – a 2010-es Living Proof az életmű egyik legjobbja –, és bár a Born to Play Guitaron vannak kötelező körök, a címadó komótosan elmélkedő bluesa vagy az elnyűtt hangszereihez címzett Wear You Out épp annak mutatják, aminek hírneve: korosztálya legjobb élő gitárosának. (RCA Records, 2015)

 

 

 

 

THE WANTON BISHOPS: SLEEP WITH THE LIGHTS ON A bluesnál kevés műfajnak rosszabb a PR-ja. A sokak szemében archaikusnak tetsző zene a 2000-es évek elején is észrevétlenül tért vissza a fősodorba, mikor a White Stripesra vagy a Black Keysre lendületből simították rá a garázsrock címkéjét, pedig a korai lemezeiknél a Rolling Stones sem tudna bluesosabb zenét játszani. A Wanton Bishopsnak, ennek a nyughatatlan bejrúti garázsbluesduónak már jobb a marketingje – talán épp azért, mert Libanonból származnak, mégis úgy játsszák a bluest, mintha a louisianai mocsárszaggal és sült rákkal együtt szívták volna magukba. Első lemezük, a Sleep With the Lights On sem marad el a divatos amerikai duók próbálkozásaitól. A Come to Me egy bluesbarátabb világban akkora sláger lehetne, mint a Lonely Boy vagy a Seven Nation Army, és Szigetre illő, Dreher-lóbálós partidalokat is simán kiráznak magukból (Whoopy), miközben mélyebbre ásnak vissza a herflis, bendzsós, slide gitáros gyökerek táján, mint felmenőik. A háborús feszültség pusztán áttételesen jelenik meg a Wanton Bishops zenéjében, mert bár nőkről, piákról, bulikról énekelnek, a csak szilaj hévvel táncolható dalaikban végig ott bizsereg a hétköznapokból való menekülés, a zenében való feloldódás és tudatvesztés kábulata. Ha Chuck Berry Jack White-tal jammelne bluestémákra, az lenne ennyire stílszerű és ellenállhatatlan. (Suburban, 2015)

 

 

 

 

UPOR ANDRÁS: LET THE SONG WORK ON YOU Upor András még 12 évesen, egy ohiói könyvtárban találkozott a blueszal, ahol Son House-t, Blind Willie Johnsont vagy épp Lightnin’ Hopkinst hallgatott. Dalokat az angliai Goldsmith Egyetem popular music szakán kezdett írni, első nagylemezét pedig már itthon, a fiatal énekes-dalszerzőket tömörítő Lone Waltz Recordsnál hozta ki. Upor Andrásnak két nagy szerelme van: a teli tüdőből süvöltött delta blues és az őszi hangulattal vértezett folkzene, debütáló lemeze is valahol a kettő közti pályán mozog. A Let the Song Work on You azonban nem stílusimitáció, hanem ízig-vérig kortárs lemez, hiszen a jó blues és a jó folk is aktuális témákról szól és közösségi, társadalmi problémákat pedzeget. Upor például az otthontalanságot, a távkapcsolatot, a hétköznapi rutinnal járó fásultságot és, amikor komolyra fordul a szó, a halált, a bizonytalanságot, az identitáskrízist. Mindezt hol romantikus, idealista megközelítésben – jól áll neki és elviseli ezt a műfaj direktsége –, hol kétkedő, kérdező modorban. Az ív a Life Is Dirty húrgyilkos rockolásától az Angry Song fülbemászó delta bluesán át az ironikus, borongó Weathermanig feszül, de a hangulati bakugrásokat az első lemezek tipikus sokszínűsége – itt: derűs slide gitározások és elégikus folk­énekek – feledtetik. A lemez legérettebb dalai pedig annyira ígéretesek, hogy legszívesebben már a második albumot hallgatnánk. (Lone Waltz Records, 2015)

Neked ajánljuk