A 2005-ben, tehát még a Liszt-bicentenáriumra készült Excelsior! előtt komponált Egy anya története más szempontból is példamutató módon jutott el most az asztalfiókból a közönség elé. Merthogy a produkciót Zsótér Sándor rendezte, Ambrus Mária bravúros díszlete teljes színpadot és egész estét betöltőnek bizonyult, s korántsem utolsósorban: a fiatal operettszínházi karmester, Balassa Krisztián személyében nagyszerű zenei vezető szavatolta a kortárs művel való első találkozás színvonalát.
A befogadás számára kedvező körülményeket teremtő produkció kellemes, sok helyütt hatásos és melodikus, s hozzá meglepően kevert hangzású operát mutatott be a közönségnek. A Halál által elorzott kisgyermekének nyomába eredő s útközben mindenét föláldozó anya meséje ugyanis több szakaszában musicalnek tetszett, s egyáltalán nem csupán Nádasi Veronika (Éj) lenyűgöző és műfajidéző erejű éneklése miatt, hanem éppenséggel azzal tökéletes összhangot jelezve. Úgy lehet, a mű leghatásosabb szakaszai épp az Éj szólama körül lelhetőek, de hasonlóan hálás s ugyancsak musicales szólam a kabátján világító izzósort viselő Langer Somáé (Csipkebokor) is. Vagy a Tó szerepében felléptetett Lukács Anitáé, aki viszont operetten edzett énekkultúrájával teljesítette a maga egyszerre Zerbinettától és A denevér Adéljától eredeztethető, hosszú koloratúrás áriáját.
Az opera, illetve szobákban és lépcsőkön kerengő előadása mégis némiképp sérülékenynek tűnt, s éppen a történet legközepén: az Anya és a Halál szólamaiban. E kitüntetett jelentőségű részletekben mintha Fekete Gyula nem talált volna rá az optimális megoldásra, vagyis a Beney Zsuzsa költői szövegezésében felhangzó érzelmes-jelképes mese életerős, a szentimentalizmuson túlemelkedő, személyes operai hangjára. Igaz, mintha e szerepek alakítói, Frankó Tünde és Dolhai Attila se találtak volna rá a maguk helyére: kettejüknél a tökéletes diszpozíció átmeneti vagy tartós hiánya vált hallhatóvá, s emellett Dolhai ráadásul a tőle megszokottnál jóval feszültebben vett részt a játékban.
Az Operettszínház művészeinek okvetlenül hasznukra volt, hogy próbát, méghozzá végeredményben sikeres próbát tehettek egy kortárs opera megszólaltatásával. Legalább ennyire üdvös lehet számukra, hogy együtt dolgozhattak Zsótér Sándorral és szokott csapatával: megismerve egy új rendezői metódust, egy más közlésmódot és más ethoszt képviselő előadástípust. Ennek művészpedagógiai hasznát pedig még akkor is mélyen átérezhette és üdvözölhette a néző, amikor, mondjuk, Ladányi Andrea koreográfiájának motorikusan ismételt mozgássorai szembeszökően érzékletessé tették számára a zsótéri produkciók kismilliószor kijátszott modorosságait.
Zeneakadémia, Solti terem, november 5.
