Zene

Idegenek a Szépművészeti Múzeumban - ez jutott eszembe az új kiállítás kőfaragványaira, ikonjaira vésett/festett mandulaszemű, barátságos kopt arcokba bámulva.

Salvador Dalí és Peter Weibel váratlan randevúja a budapesti Műcsarnokban legalább annyira meglepő és termékeny, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a műtőasztalon.

Idegenek a Szépművészeti Múzeumban - ez jutott eszembe az új kiállítás kőfaragványaira, ikonjaira vésett/festett mandulaszemű, barátságos kopt arcokba bámulva.

Zubin Mehta és a Firenzei Maggio Musicale Zenekara nem akart apait-anyait beleadni koncertjük első számába (Verdi: A végzet hatalma - nyitány), úgy játszották el, mintha utána tényleg az opera következne, melyben majd kibontják a témákat és felhevítik a muzsikát. A hangverseny csúcsa Beethoven VII.

A hibriditás ma már nem ritkaság, hanem közhely. Nincs tiszta zenei műfaj - ez már kicsit unalmas is.

Szegény Femi pályafutása jókora kereszttel indult, hiszen az ő apjának Fela Kuti volt a neve.

Én azt mondom, ennyi belefér.

A fesztivál hörgésig turbózott utolsó hetét két opera keretezte, noha voltaképpen mindkettő leveti magáról ezt a megjelölést.

Nagy gondolat: eltáncolni, megénekelni Erdélyt.

Mivel a színház általában és konkrétan is a szerepjátszásról szól - mint az élet, ugye -, különös kihívást tartogat minden olyan darab, amely ezt a szólást mintegy a négyzetre emeli azáltal, hogy maga is a szerepjátszásról szól.

Úgy tûnik, elméleti a kérdés: létezik-e jó Jago, ha nem jó Othello, avagy máshonnan nézve: tragikus-e a gyilkosság és az öngyilkosság, ha nem "méretarányosak" az alakítások? A kérdés csak látszólag elméleti, hiszen kizárólag a gyakorlatban tehetõ föl, azaz csakis az elõadással kapcsolatban. Ettõl persze még korántsem könnyû a felelet.

Kövess! - szólítja fel nézõjét Braun András, s az izgatottan villódzó képeket látva hallgassunk is a szóra: kövessük, mint a reptéri felvezetõ autócskát a hatalmas, mégis kecses gépmadár. Na jó, nem azt és nem úgy, de vegyük magunkra az utasítás kiterjesztett érvényét, s hatoljunk elõre Braunnal, a magunk módján.

E heti rajongásunk tárgya Wes Anderson. A Tenenbaum, a háziátok rendezõjérõl van szó, a szomorú bohócok nagy barátjáról, aki állandó társulata élén sajátos világfájdalom-cirkuszával szórakoztatja hálás közönségét. Anderson régóta pedzegeti, hogy minden, ami jó volt, valahol a játszótér és az elsõ magömlés között veszett el félúton, most azonban kerek perec ki is mondja a Douglas Adamst is megcáfoló megoldást: 11 és fél.

A hányatott sorsú operát mára az elvitathatatlan remekmûvek közé sorolja a közmegegyezés. Túlélte Sztálin generalisszimusz masszív ellenszenvét, no meg a zenei formalizmus szégyenpadján való hosszas ücsörgést, s immár jó ideje a nemzetközi repertoár szerves részének számít, akárcsak Bartók Kékszakállúja vagy Berg Luluja. Kizárólag a hazai operaélet lassan oldódó ókonzervativizmusa magyarázhatja, hogy Sosztakovics mûvének friss budapesti színrevitele sokak számára mégis merész újításnak, vakmerõ mûvészi tettnek, kockázatos mûsorpolitikai lépésnek tetszik.