SZIGET MELLÉKLET - Interjú

„Nekem a hajam a kalapom”

Jónás Vera énekes, dalszerző

Zene

Jónás Vera Experiment nevű együttesét 2011-ben alapította. A zenekar számos hazai és nemzetközi sikert ért el, nemrég a Müpában adtak telt házas koncertet, de ennek ellenére is rajthoz álltak a Sziget Nagy-Szín-Pad című ún. tehetségmutatóján.

Magyar Narancs: A Jónás Vera Experiment zenéjére talán a „kísérleti popzene” kifejezés illik leg­inkább.

Jónás Vera: Nekem ezek csak rockos hangzású „sima” popdalok. De ahogy a nevünk is utal rá, kísérletezünk, kikacsintunk, játszunk. Az tény, hogy ma már egységesebbnek érzem a zenénket, mint pár éve, de ez talán a sok koncertezéstől lehet. Úgy gondolom, hogy a rutin nálunk nem az ellaposodást hozta, inkább a stílusunk érését és élesedését.

MN: Döntősként végeztetek a Sziget Nagy-Szín-Pad című tehetségmutatóján. Miért kellett egy ilyet elvállalni?

JV: Ez a verseny inkább egy ju­ta­lomjátékra hasonlított – legalábbis mi annak fogtuk fel –, melynek keretei közt a versengés mellett kaptunk egy csomó koncertlehetőséget. Ennek köszönhetően rengeteg helyszínre, fesztiválra eljuthattunk, ráadásul mindezt tisztességesen honorálták! Mások is kérdezték, hogy minek megyek el egy ilyen műsorba. Nos, nem vállaltam volna, ha bármilyen szinten idomulnunk kellett volna az eseményhez. De itt csak az volt megadva, hogy mennyi időt kell játszanunk. Jólesett visszahallani, hogy akadt olyan zenekar, amelynek az adta a végső löketet a műsor elvállalásához, hogy mi is részt veszünk. Egyébként meg nincs abban semmi alávaló, ha szeretnénk több embernek megmutatni magunkat.

MN: Erre elég korán ráérezhettél. Gimnazistaként konferáltál az iskolai rendezvényeken, később alternatív társulatokban játszottál.

JV: Már kisgyerekként sokat produkáltam magam a családnak és a vendégeknek, például eljátszottam a Mr. Bean-epizódokat. Ha meg a nővérem is csatlakozott a hegedűjével, akkor táncoltam, énekeltem. Talán az lehetett az oka, hogy vágytam a figyelemre, és ez volt az elsődleges eszközöm. Lassan éreztem rá arra, hogy a színpad nemcsak önmagam „kirakásáról” szól, hanem inkább az átadásról. Úgy gondolom, az utóbbi pár évben már nincs bennem szereplési mánia, a közönséggel való vibrálás izgat. Hogy mit tudok kihozni egy-egy estéből. Úgy vélem, az elérhetetlen sztárok ideje lejárt, vége annak a korszaknak, mikor az idolt a közönség csak irdatlan messzeségből csodálhatja. A bevonás, a közösségépítés fontosabb lett, én is jobban érzem magam ebben. A megközelíthetetlenség egy letűnt, illetve letűnőben lévő kor része.

MN: Hogyan tudatosult ez benned?

JV: Elkezdtem jobban érezni a közönséget, a visszajelzéseket, a kapcsolódás erejét. Ma már magam is merek gesztusokat tenni, be tudok vállalni olyan megnyilvánulásokat, amiket korábban gátlástalan szimpátiakergetésnek tartottam volna. Pár napja volt például egy koncertünk, ahol egy kislány egy világító bottal hadonászott. Nagyon tetszett, amúgy is szeretem a csillogós dolgokat, mondtam is koncert közben. A lány a műsor után odajött hozzám, hogy írjam alá. Negyed óra múlva aztán az anyukájával és egy másik bottal tért vissza, hogy ők is aláírták nekem. Most azt tervezem, hogy játékot hirdetek. Ha bárkinek bármilyen tárgya van számomra – legyen az papír zsebkendő, képeslap, pengető –, örömmel elfogadom, csak dedikálják. Ez lesz majd az én relikviagyűjteményem, amelyben az első számú a bot Jankától.

MN: Számítottál ekkora sikerre a versenyen?

JV: Nem szeretek semmire számítani, inkább arra koncentrálok, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy koncertből. Tulajdonképpen a döntőbe jutás volt a célunk, ötven százalék esélyt adtam rá, hogy bejutunk. De közben nagyon jólesett a millió üzenet és támogatás, így utólag azt mondhatom, hogy megérte az izgalom. A Szigetre hozunk az új dalokból párat, imádom, amikor a friss dolgaink elkezdik a saját életüket élni a közönséggel.

MN: Korábban szinte utcai ruhában léptél fel, és most sem az öltözékeddel keltesz feltűnést.

JV: Tény, hogy ma már nem állok egy szál nadrág-pólóban színpadra, mint korábban, bár nem csak azért, mert sokszor megkaptam, hogy ez nem jó így. Minden­esetre elfogadtam, hogy valamennyire változtatni kell a színpadi megjelenésemen, de nem mindenáron. A keresés időszakában a stylistok is jöttek a vadabbnál vadabb ötletekkel. Egyikük például folyamatosan azzal bombázott, hogy kalapot kell hordanom. Kalapot? De hát nekem a hajam a kalapom! Javasoltam, jöjjön el egy koncertre, és nézze meg, hogy rázom a hajam!

MN: Viszont úgy tűnik, koncertjeiteken egyre inkább bevállaljátok a show-elemeket, a Müpában LED-­falak voltak, mozgó színpad…

JV: Rettegtem is tőle, hiszen megszoktam, hogy együtt vagyok a fiúkkal, összenézhetek velük, itt viszont sokszor teljesen egyedül maradtam, a többiek pedig egy másfél méteres dobogón zenéltek jóval mögöttem. De működött minden, és végül mi is és a közönség is nagyon élvezte. Arra is jó volt ez a koncert, hogy megtanultam, hogy hiába vagyok én a zenekarvezető, nem kell mindent görcsösen saját kézben tartanom. Bejött pár ember az életembe, akik mellett megengedhettem magamnak, hogy bizonyos szituációkban nem főnök, hanem „főhős” legyek.

MN: Mennyire fogad el főnökként a külvilág?

JV: Még ma is meg kell küzdenem nőként az előítéletekkel, sokan csodálkoznak azon, mikor megtudják, hogy én vagyok a vezető. Nemrég egy vidéki rendezvényen a backstage-ben vagy fél órát kellett hallgatnom a helyi szervező szexista megjegyzéseit. Miszerint egy nő hisztis, egy nő havonta egy hétig hasznavehetetlen, tehát jobb, ha nem kerül vezető pozícióba. Ilyenkor nem borítok asztalt, minek. Nem is értené, miről beszélek. A többség egy női zenészről annyit gondol, hogy az olyan lehet, mint Jenny a Forrest Gumpból: egy szép gitáros csaj meztelenül. Persze itt nem csak a zenészekről van szó! Nézzük meg, hány nő van a kormányban! Vagy a parlamentben. Ráadásul őket is rendre keverik, nem­egyszer hallottam összemosni Szél Bernadettet Szabó Tímeával. De az is igaz, hogy a nálam egy generációval előbb járó előadók vadul vállalt nőiességükkel, azzal, hogy nyíltan, néha már sokkolóan kinyilatkoztatnak, megágyaztak a hozzám hasonló zenészeknek. Nekem – minden nehézség ellenére – már nem a nulláról kellett indulnom, és remélem, az utánam jövőknek még könnyebb lesz.

(A Jónás Vera Experiment augusztus 9-én, 16.30-kor játszik a Petőfi rádió–Telekom VOLT Fesztivál Színpadon)

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.