SZIGET MELLÉKLET - Interjú

„Nekem a hajam a kalapom”

Jónás Vera énekes, dalszerző

Zene

Jónás Vera Experiment nevű együttesét 2011-ben alapította. A zenekar számos hazai és nemzetközi sikert ért el, nemrég a Müpában adtak telt házas koncertet, de ennek ellenére is rajthoz álltak a Sziget Nagy-Szín-Pad című ún. tehetségmutatóján.

Magyar Narancs: A Jónás Vera Experiment zenéjére talán a „kísérleti popzene” kifejezés illik leg­inkább.

Jónás Vera: Nekem ezek csak rockos hangzású „sima” popdalok. De ahogy a nevünk is utal rá, kísérletezünk, kikacsintunk, játszunk. Az tény, hogy ma már egységesebbnek érzem a zenénket, mint pár éve, de ez talán a sok koncertezéstől lehet. Úgy gondolom, hogy a rutin nálunk nem az ellaposodást hozta, inkább a stílusunk érését és élesedését.

MN: Döntősként végeztetek a Sziget Nagy-Szín-Pad című tehetségmutatóján. Miért kellett egy ilyet elvállalni?

JV: Ez a verseny inkább egy ju­ta­lomjátékra hasonlított – legalábbis mi annak fogtuk fel –, melynek keretei közt a versengés mellett kaptunk egy csomó koncertlehetőséget. Ennek köszönhetően rengeteg helyszínre, fesztiválra eljuthattunk, ráadásul mindezt tisztességesen honorálták! Mások is kérdezték, hogy minek megyek el egy ilyen műsorba. Nos, nem vállaltam volna, ha bármilyen szinten idomulnunk kellett volna az eseményhez. De itt csak az volt megadva, hogy mennyi időt kell játszanunk. Jólesett visszahallani, hogy akadt olyan zenekar, amelynek az adta a végső löketet a műsor elvállalásához, hogy mi is részt veszünk. Egyébként meg nincs abban semmi alávaló, ha szeretnénk több embernek megmutatni magunkat.

MN: Erre elég korán ráérezhettél. Gimnazistaként konferáltál az iskolai rendezvényeken, később alternatív társulatokban játszottál.

JV: Már kisgyerekként sokat produkáltam magam a családnak és a vendégeknek, például eljátszottam a Mr. Bean-epizódokat. Ha meg a nővérem is csatlakozott a hegedűjével, akkor táncoltam, énekeltem. Talán az lehetett az oka, hogy vágytam a figyelemre, és ez volt az elsődleges eszközöm. Lassan éreztem rá arra, hogy a színpad nemcsak önmagam „kirakásáról” szól, hanem inkább az átadásról. Úgy gondolom, az utóbbi pár évben már nincs bennem szereplési mánia, a közönséggel való vibrálás izgat. Hogy mit tudok kihozni egy-egy estéből. Úgy vélem, az elérhetetlen sztárok ideje lejárt, vége annak a korszaknak, mikor az idolt a közönség csak irdatlan messzeségből csodálhatja. A bevonás, a közösségépítés fontosabb lett, én is jobban érzem magam ebben. A megközelíthetetlenség egy letűnt, illetve letűnőben lévő kor része.

MN: Hogyan tudatosult ez benned?

JV: Elkezdtem jobban érezni a közönséget, a visszajelzéseket, a kapcsolódás erejét. Ma már magam is merek gesztusokat tenni, be tudok vállalni olyan megnyilvánulásokat, amiket korábban gátlástalan szimpátiakergetésnek tartottam volna. Pár napja volt például egy koncertünk, ahol egy kislány egy világító bottal hadonászott. Nagyon tetszett, amúgy is szeretem a csillogós dolgokat, mondtam is koncert közben. A lány a műsor után odajött hozzám, hogy írjam alá. Negyed óra múlva aztán az anyukájával és egy másik bottal tért vissza, hogy ők is aláírták nekem. Most azt tervezem, hogy játékot hirdetek. Ha bárkinek bármilyen tárgya van számomra – legyen az papír zsebkendő, képeslap, pengető –, örömmel elfogadom, csak dedikálják. Ez lesz majd az én relikviagyűjteményem, amelyben az első számú a bot Jankától.

MN: Számítottál ekkora sikerre a versenyen?

JV: Nem szeretek semmire számítani, inkább arra koncentrálok, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy koncertből. Tulajdonképpen a döntőbe jutás volt a célunk, ötven százalék esélyt adtam rá, hogy bejutunk. De közben nagyon jólesett a millió üzenet és támogatás, így utólag azt mondhatom, hogy megérte az izgalom. A Szigetre hozunk az új dalokból párat, imádom, amikor a friss dolgaink elkezdik a saját életüket élni a közönséggel.

MN: Korábban szinte utcai ruhában léptél fel, és most sem az öltözékeddel keltesz feltűnést.

JV: Tény, hogy ma már nem állok egy szál nadrág-pólóban színpadra, mint korábban, bár nem csak azért, mert sokszor megkaptam, hogy ez nem jó így. Minden­esetre elfogadtam, hogy valamennyire változtatni kell a színpadi megjelenésemen, de nem mindenáron. A keresés időszakában a stylistok is jöttek a vadabbnál vadabb ötletekkel. Egyikük például folyamatosan azzal bombázott, hogy kalapot kell hordanom. Kalapot? De hát nekem a hajam a kalapom! Javasoltam, jöjjön el egy koncertre, és nézze meg, hogy rázom a hajam!

MN: Viszont úgy tűnik, koncertjeiteken egyre inkább bevállaljátok a show-elemeket, a Müpában LED-­falak voltak, mozgó színpad…

JV: Rettegtem is tőle, hiszen megszoktam, hogy együtt vagyok a fiúkkal, összenézhetek velük, itt viszont sokszor teljesen egyedül maradtam, a többiek pedig egy másfél méteres dobogón zenéltek jóval mögöttem. De működött minden, és végül mi is és a közönség is nagyon élvezte. Arra is jó volt ez a koncert, hogy megtanultam, hogy hiába vagyok én a zenekarvezető, nem kell mindent görcsösen saját kézben tartanom. Bejött pár ember az életembe, akik mellett megengedhettem magamnak, hogy bizonyos szituációkban nem főnök, hanem „főhős” legyek.

MN: Mennyire fogad el főnökként a külvilág?

JV: Még ma is meg kell küzdenem nőként az előítéletekkel, sokan csodálkoznak azon, mikor megtudják, hogy én vagyok a vezető. Nemrég egy vidéki rendezvényen a backstage-ben vagy fél órát kellett hallgatnom a helyi szervező szexista megjegyzéseit. Miszerint egy nő hisztis, egy nő havonta egy hétig hasznavehetetlen, tehát jobb, ha nem kerül vezető pozícióba. Ilyenkor nem borítok asztalt, minek. Nem is értené, miről beszélek. A többség egy női zenészről annyit gondol, hogy az olyan lehet, mint Jenny a Forrest Gumpból: egy szép gitáros csaj meztelenül. Persze itt nem csak a zenészekről van szó! Nézzük meg, hány nő van a kormányban! Vagy a parlamentben. Ráadásul őket is rendre keverik, nem­egyszer hallottam összemosni Szél Bernadettet Szabó Tímeával. De az is igaz, hogy a nálam egy generációval előbb járó előadók vadul vállalt nőiességükkel, azzal, hogy nyíltan, néha már sokkolóan kinyilatkoztatnak, megágyaztak a hozzám hasonló zenészeknek. Nekem – minden nehézség ellenére – már nem a nulláról kellett indulnom, és remélem, az utánam jövőknek még könnyebb lesz.

(A Jónás Vera Experiment augusztus 9-én, 16.30-kor játszik a Petőfi rádió–Telekom VOLT Fesztivál Színpadon)

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)