Magyar Narancs: Régóta érett a döntés, hogy feloszlassátok a Grand Mexican Warlockot, röviden GMW-t?
Szabó László: Az utóbbi időben annyira másfelé sodort mindenkit az élet, hogy találkozni is ritkán tudtunk, nemhogy próbálni vagy bármiről közösen gondolkodni.
A dobosunk, Nagy Dávid belépett a Supernembe, a billentyűsünk, Hegyi Áron a kulcsi tanyáján tart állatokat, én meg Csongrádra költöztem a családdal. Kaptunk néhány fesztiválfelkérést a nyárra, de legtöbbjét nem tudtuk elvállalni, mert mindig volt valaki, aki nem ért rá, szóval kezdett komolytalanná válni az ügy. Nem akartuk megvárni, míg teljesen szétfolyunk, ezért úgy döntöttünk, pihentetjük a zenekart.
MN: Tavaly azt mondtátok, ma már nincs értelme feloszlani, mert úgyis minden zenekar összeáll két éven belül.
SZL: Nem is oszlottunk fel, csak tisztázni akartuk, hogy most szünetelünk. Egy tízéves zenekar életébe szerintem belefér egy hosszabb pihenő. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Ha rendezettebb lesz az életünk, elképzelhető, hogy újra összeállunk koncertezni, vagy akár dalokat írni.
MN: Zeneileg mennyire tudta kifutni magát a GMW? A 2010-es Aeons sokaknak volt a belépője a progresszív rock kissé modernizált világába, a hat évvel későbbi III viszont megosztotta a rajongókat.
SZL: Az Aeonst a hibáival együtt is a legjobb lemezünknek tartom, és az egyik legfontosabb mérföldkőnek az életemben. Lehetett volna szikárabb, mert kissé túlhangszereltük és túlművészkedtük, de ez a legkülönlegesebb lemezünk. Szerintem ebben sikerült létrehoznunk egy saját univerzumot, ami csak a GMW-re jellemző, és ennek köszönhetően tudtunk kiemelkedni az itthoni mezőnyből. A második lemez, a 2014-es Hell Sweet Hell is jól sikerült, de akkor tetőztek a zenekaron belüli feszültségek, amelyek a dobosunk, Somló Dani kiválásához vezettek, és ezt hallani is rajta. Az Aeonsra még én vittem az összes dalt, és megbeszéltük, hogy a többiek segítenek megvalósítani az ötleteimet. A Hell Sweet Hellnél szerettek volna jobban belefolyni a dalszerzésbe, amire én is nyitott voltam, de még nem tudtam eléggé lenyomni az egómat az egység érdekében. Nehéz lemezfelvétel volt és baromi sokáig tartott, ráadásul a stúdió keverőpultjával is volt valami zűr, nem lehetett elmenteni a beállításokat, így minden számot újra és újra a nulláról kevertünk. Emiatt úgy szól a Hell Sweet Hell, mint egy válogatáslemez, amin különböző zenekarok felvételei jönnek egymás után. A III szerintem a legérettebb és legkönnyebben hallgatható lemezünk, amit játszani is a legkényelmesebb. Görcstől, feszültségtől mentes örömzene, amin gördülékenyen tudtunk együtt dolgozni, és olyan zabolátlan kicsapongások sincsenek rajta, mint az első kettőn. Ezt a lemezt sajnos már nem tudtuk rendesen kipörgetni és megkoncerteztetni, mert addigra visszább esett a zenekar lendülete.
MN: Tavaly még nagyban dolgoztatok egy új lemezen. Mi lesz ennek a félkész anyagnak a sorsa?
SZL: Megy a kukába. Azt gondoltuk, vagány lenne a III után fél évvel kihozni egy meglepetéslemezt, de nem lett elég erős az anyag. Volt rajta egy-két szép pillanat, de még több resztli, amit a három albumról lehagytunk, és nagy okosan úgy gondoltuk, hogy negyedjére biztos jó lesz. Aztán kiderült, hogy nem. Valószínűleg nem égtünk azon a hőfokon, ami elengedhetetlen, hogy valami igazán jó dolog szülessen.
MN: Most, hogy pihen a GMW, aktívabb lesz a másik zenekarod, a Trillion?
SZL: Nem hiszem. Annyiszor eljátszottuk már, hogy meghajtjuk az aktuális zenekart, és üldözünk valami elképzelt célt, hogy a Trillionnal nem akarunk beleesni ebbe a hibába. Úgy tekintünk a zenekarra, mint egy kis ékszerdobozra, amire nagyon kell vigyázni. Szerencsére eljutunk az emberekhez így is, hogy nem törjük magunkat, évi 10-15 koncertet játszunk, és ezek oda is vannak téve.
MN: Pedig sok lehetőség van ebben a grunge-os rockzenében. Itthon nem játsszák sokan.
SZL: A Trillion megy előre a maga tempójában. 2011-ben alakultunk, de Apey pár koncert után kiköltözött Angliába, és amikor visszajött, annyira beindult a saját zenekara, az Apey & the Pea, hogy a Trilliont félretettük. Nem volt zenekari pénzünk, így az NKA-hoz pályáztunk, és harmadjára kaptunk egy kisebb támogatást, amiből fel tudtuk venni a Dreaming Blacket. A második lemez, a Like Water pedig csak úgy kigurult belőlünk az idén. Nem játszottuk rommá a dalokat, mielőtt stúdióba vonultunk, és ez a jó értelemben vett esetlegesség nagyon jól áll ennek az anyagnak.
MN: Nyugisabb lett ez a lemez. Két dalra azt is rá lehet fogni, hogy country.
SZL: Van az a rockzenészközhely, hogy az új lemezen a keményebb dalok még keményebbek, a lágyak még lágyabbak lettek, de ez most tényleg igaz. Szélsőséges hangulatok váltakoznak: az egyik dal country, a másik meg olyan, mint a Tales from the Hard Side a Biohazardtól. Ott van a grunge a zenénkben, amire Apey éneke még jobban ráerősít, de nem lehet ráhúzni egyetlen stílust a Trillionra. Biztos lesz, akinek furának tűnik majd ez a sok hangulati váltás, de szerintem ezzel a változatossággal együtt kerek a lemez.
MN: A Trillion mellett van még egy zenekarod, az Yzzo Galambos Dorinával és Szabó Áronnal, a Dope Calypso dobosával, de dobolsz a Jazzékielben is. Nem érzed úgy, hogy szétaprózod az energiáidat?
SZL: Néha igen, de egyikbe sem kell annyi energiát fektetni, hogy az megterhelő legyen. A Jazzékielt Hegyi Áron és Jakab Péter viszi, az Yzzóval pedig próbálni sem szoktunk. Van egy félkész lemezanyagunk, amihez Dorina a saját tempójában írja az éneket. Közben csinálunk egy instrumentális, filmzenés lemezanyagot is Áronnal és Ratkóczi Hubával, de egyébként pihentetem a dalírást. Úgy érzem, ami bennem volt, azt egyelőre kiadtam, és most jólesően ki vagyok ürülve.
A Trillion október 13-án tartja a Like Water lemezbemutató koncertjét az Akváriumban.
