Interjú

„Nem akarjuk túlhajtani”

Szabó László gitáros, dobos

  • Soós Tamás
  • 2018. november 4.

Zene

Egyik szupergruppját pihenőre küldte, a másikkal új lemezt ad ki. Szabó Lászlót a januárban búcsúkoncertet adó, progresszív rockos Grand Mexican Warlock pályafutásáról és az Apey-val alapított, grunge-os Trillion jövőjéről kérdeztük.

Magyar Narancs: Régóta érett a döntés, hogy feloszlassátok a Grand Mexican Warlockot, röviden GMW-t?

Szabó László: Az utóbbi időben annyira másfelé sodort mindenkit az élet, hogy találkozni is ritkán tudtunk, nemhogy próbálni vagy bármiről közösen gondolkodni. 
A dobosunk, Nagy Dávid belépett a Supernembe, a billentyűsünk, Hegyi Áron a kulcsi tanyáján tart állatokat, én meg Csongrádra költöztem a családdal. Kaptunk néhány fesztiválfelkérést a nyárra, de legtöbbjét nem tudtuk elvállalni, mert mindig volt valaki, aki nem ért rá, szóval kezdett komolytalanná válni az ügy. Nem akartuk megvárni, míg teljesen szétfolyunk, ezért úgy döntöttünk, pihentetjük a zenekart.

MN: Tavaly azt mondtátok, ma már nincs értelme feloszlani, mert úgyis minden zenekar összeáll két éven belül.

SZL: Nem is oszlottunk fel, csak tisztázni akartuk, hogy most szünetelünk. Egy tízéves zenekar életébe szerintem belefér egy hosszabb pihenő. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Ha rendezettebb lesz az életünk, elképzelhető, hogy újra összeállunk koncertezni, vagy akár dalokat írni.

MN: Zeneileg mennyire tudta kifutni magát a GMW? A 2010-es Aeons sokaknak volt a belépője a progresszív rock kissé modernizált világába, a hat évvel későbbi III viszont megosztotta a rajongókat.

SZL: Az Aeonst a hibáival együtt is a legjobb lemezünknek tartom, és az egyik legfontosabb mérföldkőnek az életemben. Lehetett volna szikárabb, mert kissé túlhangszereltük és túlművészkedtük, de ez a legkülönlegesebb lemezünk. Szerintem ebben sikerült létrehoznunk egy saját univerzumot, ami csak a GMW-re jellemző, és ennek köszönhetően tudtunk kiemelkedni az itthoni mezőnyből. A második lemez, a 2014-es Hell Sweet Hell is jól sikerült, de akkor tetőztek a zenekaron belüli feszültségek, amelyek a dobosunk, Somló Dani kiválásához vezettek, és ezt hallani is rajta. Az Aeonsra még én vittem az összes dalt, és megbeszéltük, hogy a többiek segítenek megvalósítani az ötleteimet. A Hell Sweet Hellnél szerettek volna jobban belefolyni a dalszerzésbe, amire én is nyitott voltam, de még nem tudtam eléggé lenyomni az egómat az egység érdekében. Nehéz lemezfelvétel volt és baromi sokáig tartott, rá­adásul a stúdió keverőpultjával is volt valami zűr, nem lehetett elmenteni a beállításokat, így minden számot újra és újra a nulláról kevertünk. Emiatt úgy szól a Hell Sweet Hell, mint egy válogatáslemez, amin különböző zenekarok felvételei jönnek egymás után. A III szerintem a legérettebb és legkönnyebben hallgatható lemezünk, amit játszani is a legkényelmesebb. Görcstől, feszültségtől mentes örömzene, amin gördülékenyen tudtunk együtt dolgozni, és olyan zabolátlan kicsapongások sincsenek rajta, mint az első kettőn. Ezt a lemezt sajnos már nem tudtuk rendesen kipörgetni és megkoncerteztetni, mert addigra visszább esett a zenekar lendülete.

MN: Tavaly még nagyban dolgoztatok egy új lemezen. Mi lesz ennek a félkész anyagnak a sorsa?

SZL: Megy a kukába. Azt gondoltuk, vagány lenne a III után fél évvel kihozni egy meglepetéslemezt, de nem lett elég erős az anyag. Volt rajta egy-két szép pillanat, de még több resztli, amit a három albumról lehagytunk, és nagy okosan úgy gondoltuk, hogy negyedjére biztos jó lesz. Aztán kiderült, hogy nem. Valószínűleg nem égtünk azon a hőfokon, ami elengedhetetlen, hogy valami igazán jó dolog szülessen.

MN: Most, hogy pihen a GMW, aktívabb lesz a másik zenekarod, a Trillion?

SZL: Nem hiszem. Annyiszor eljátszottuk már, hogy meghajtjuk az aktuális zenekart, és üldözünk valami elképzelt célt, hogy a Trillionnal nem akarunk beleesni ebbe a hibába. Úgy tekintünk a zenekarra, mint egy kis ékszerdobozra, amire nagyon kell vigyázni. Szerencsére eljutunk az emberekhez így is, hogy nem törjük magunkat, évi 10-15 koncertet játszunk, és ezek oda is vannak téve.

MN: Pedig sok lehetőség van ebben a grunge-os rockzenében. Itthon nem játsszák sokan.

SZL: A Trillion megy előre a maga tempójában. 2011-ben alakultunk, de Apey pár koncert után kiköltözött Angliába, és amikor visszajött, annyira beindult a saját zenekara, az Apey & the Pea, hogy a Trilliont félretettük. Nem volt zenekari pénzünk, így az NKA-hoz pályáztunk, és harmadjára kaptunk egy kisebb támogatást, amiből fel tudtuk venni a Dreaming Blacket. A második lemez, a Like Water pedig csak úgy kigurult belőlünk az idén. Nem játszottuk rommá a dalokat, mielőtt stúdióba vonultunk, és ez a jó értelemben vett esetlegesség nagyon jól áll ennek az anyagnak.

MN: Nyugisabb lett ez a lemez. Két dalra azt is rá lehet fogni, hogy country.

SZL: Van az a rockzenészközhely, hogy az új lemezen a keményebb dalok még keményebbek, a lágyak még lágyabbak lettek, de ez most tényleg igaz. Szélsőséges hangulatok váltakoznak: az egyik dal country, a másik meg olyan, mint a Tales from the Hard Side a Biohazardtól. Ott van a grunge a zenénkben, amire Apey éneke még jobban ráerősít, de nem lehet ráhúzni egyetlen stílust a Trillionra. Biztos lesz, akinek furának tűnik majd ez a sok hangulati váltás, de szerintem ezzel a változatossággal együtt kerek a lemez.

MN: A Trillion mellett van még egy zenekarod, az Yzzo Galambos Dorinával és Szabó Áronnal, a Dope Calypso dobosával, de dobolsz a Jazzékielben is. Nem érzed úgy, hogy szétaprózod az energiáidat?

SZL: Néha igen, de egyikbe sem kell annyi energiát fektetni, hogy az megterhelő legyen. A Jazzékielt Hegyi Áron és Jakab Péter viszi, az Yzzóval pedig próbálni sem szoktunk. Van egy félkész lemezanyagunk, amihez Dorina a saját tempójában írja az éneket. Közben csinálunk egy instrumentális, filmzenés lemezanyagot is Áronnal és Ratkóczi Hubával, de egyébként pihentetem a dalírást. Úgy érzem, ami bennem volt, azt egyelőre kiadtam, és most jólesően ki vagyok ürülve.

A Trillion október 13-án tartja a Like Water lemezbemutató koncertjét az Akváriumban.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.