Interjú

„Hiszek a zene gyógyító erejében”

Magyaróvári Viktor (Kayamar) zeneszerző, előadóművész

Zene

Két kórust is vezet, zenét szerez, és sajátos előadói módszerekkel kísérletezik. 2011-ben megnyerte a T-Mobile zeneszerző- pályázatát, a ReZenét egy egyszemélyes kórusművel, amelyben a mély basszustól a szopránig mindent ő maga énekelt fel.

Magyar Narancs: Az abszolút hallásnál is „finomabb”, logaritmikus hallásod van, azaz a hertz-számot is meg tudod mondani. Nem zavaró ez olykor?

Magyaróvári Viktor: Hogy egyáltalán létezni tudjak ebben a világban, meg kellett tanulnom teljesen kikapcsolni a külső hanghatásokat. Mindazonáltal kóruskarnagyként úgy gondolok erre a képességre, mint egy adományra, amellyel segíthetem az általam vezetett kórusokat a fejlődésben. De amúgy, ha egy 1-től 10-es skálán kellene belőnöm, mennyire zavarnak a hamis hangok vagy egyes hanghatások, akkor egy erős 8-ast kell mondanom. Gyerekként például automatikus védekező mechanizmusaim voltak. Amikor már egyszerűen nem tudtam elviselni egy-egy erőteljes hanghatást vagy a szimpla hamisságot, olyan dolgokat csináltam, amik elterelték a figyelmemet a szinte fizikai fájdalomról. Ezek sokszor mozgásos dolgok voltak. Néha elégnek bizonyult, ha elmentem sétálni, de előfordult, hogy hirtelen bukfencezni kezdtem, vagy elbújtam a pad alá.

MN: Akkoriban sport tagozatos voltál. Hogyan jött a zene?

MV: Mindig szerettem az ének­órákat, és ezért elkezdtem szolfézsra járni a helyi, mezőhegyesi József Attila Művelődési Központba. A szolfézstanáromnak feltűnt, hogy van tehetségem az énekléshez. Többen foglalkoztak akkoriban velem, a némettanáromtól, aki mellesleg zenész volt, például összhangzattant tanultam. A hobbi kezdett komollyá válni: speciális szolfézsra jártam egyedül, népdalversenyeken indultam, jó eredménnyel. Minden arra mutatott, hogy érdemes átlépnem a hobbiszinten, és végül a zongoratanárom kezdte el a szüleimet nyüstölni, hogy vigyenek fel Pestre.

MN: Miért karvezetés szakra mentél?

MV: Ha én annyi idősen tudtam volna, mit szeretnék, lehet, másfelé indulok. Elsődlegesen zongoristának készültem, csak 2003-ban egy autóbaleset szó szerint derékba törte a karrierem. Összeomlottam. De mindössze egy hétig tartott az igazi sokk, aztán azzal vigasztaltam magam, hogy annyi más irány is van a zongorán kívül. Elkezdtem hát komolyabban szolfézst tanulni és énekelni. Majd egy idő után észrevettem, hogy fejlődni kezd a hangom. És most már – igaz, kilenc és fél ujjal, mivel a kisujjamat nem érzem – zongorázom is.

MN: Öt oktávot tudsz áténekelni.

MV: Három és fél oktáv van meg tisztán, a test- és fejhangokkal együtt, és innentől jönnek a kis csalások, amikor elkezdek rásegíteni. Olyan, mintha lenne a torkomban egy kapcsoló, amit ha benyomok, lemegy a hangom nagyon mélyre, aztán visszahozom normál lágéba. Most már nagyon természetesen hangzik, de sok kísérletezés van benne, évekig kellett fejlesztenem. Kívülállónak úgy tűnhetett, nem vagyok normális, ugyanis hosszú beszélgetéseket folytattam magammal különböző hangokon.

MN: Ebből a gyakorló játékból fejlődött ki aztán az egyszemélyes kórusod?

MV: Igazság szerint ehhez a furcsa műfajhoz a kezdő löketet a visszajelzések adták. Többen mondták nekem, mindez mennyire szórakoztató és izgalmas. Nehezen hittem el. Talán azért is, mert alapból másképp működöm, mint a többség, más a logikám. Meg kellett tanulnom – és folyamatosan vizsgálnom kell –, mi ragad meg másokat. A kifejezés terén is zárkózottabb vagyok, magamba húzódóbb, nehezen megy a zenén kívüli kapcsolódás. Ha valaki például azt mondja nekem, „ugorj!”, én azt felelem, „oké, ugrom”. Mások rendre visszakérdeznek, milyen magasra kellene ugraniuk, honnan és egyáltalán, miért. Úgy tűnik, én más logikus következtetésekkel vagyok ellátva. Van, aki azt mondja, ennek a furcsa huzalozásnak köze van az autizmushoz. De talán csak arról van szó, hogy az agyi kapacitásom nagy részét elfoglalja a hallással és a zenei kifejezéssel kapcsolatos munka, és nem marad energiám a hétköznapi érintkezésekre.

MN: Ennek a különös belső működésnek a lenyomata az is, hogy egy úgynevezett saját nyelven írod a kórusműveidet?

MV: 2005 tájékán kezdtem a kamiramit – ahogy a saját nyelvemet nevezem – használni. Akkoriban még nagyon rosszul beszéltem az angolt, nyersen és darabosan, verselni meg végképp nem tudtam vele. Miután a kórusmű csak hangokból nem állhatott, ez az érzeteken alapuló nyelv szinte természetesen jött elő belőlem. Egyfajta halandzsa, angol és magyar szavakkal. A név is csak úgy előbukott belőlem. Valahogy úgy jött az egész, mint amikor a gyermek a világot tanulva új szavakat alkot rá. De amúgy is, szerintem nagyon messze vezet, ha megnézzük, ki hogyan éli a világát. Keressük magunkat ezerféle úton-módon, vallás és művészetek által, egymás segítségével. Én mindig úgy éreztem, saját magamat a saját magam által alkotott zeneiségben találom meg. És ennek fontos része a saját nyelv.

MN: Honnan jön a művészneved, a Kayamar?

MV: Pontosítok: a teljes művésznevem Kayamar Vorti Virgo, de ez megjegyezhetetlen, így rövidült Kayamarrá. De amúgy ebben nincs semmi különös, szimplán a nevemből gyártott anagramma.

MN: A kórusvezetés mellett igen sokszínű a műfaji palettád a komolyzenén át a jazzig.

MV: Soha nem tanultam zeneszerzést, csak úgy jött az is. A konzervatóriumban a kétezres évek elején kezdtem zenéket írni. Felkerestem Madarász Ivánt, aki a munkáimat ismerve azt mondta, már nem kell tanulnom, ami nekem kell, tudom, hacsak nem szeretnék esetleg barokk cizellálást vagy az egyházi művek szerkezetének megfelelő metodikákat tanulni. A hangszerelést kell még gyakorolnom, hogy jobban át tudjam adni, amit szeretnék, mert nem lehet mindig egyemberes kórust vezetni. Azért nem akartam külön műfajokat tanulni, mert ezek korlátokká válnak. Mindig akkor tudtam a legjobb zenéket írni, mikor nem voltak előttem akadályok és elvárások. A saját műfajaim által tudtam más oldalról megközelíteni a többi műfajt is. És úgy, hogy magam mentem utána. De általában belülről jön, merre indulok. Többnyire akkor kezdődik el bennem valami, amikor épp nincs zene körülöttem. Színek, illatok, váratlan érzések indítanak el.

MN: Jól érzékelem, hogy az utóbbi pár évben újra menő lett kórusban énekelni? Te két kórust is vezetsz, az Örökifjú Zenebarátok Kórusát, illetve a KVVKamarakórust. Mindkettő kicsi kórus, 20-25 taggal. Mi alapján dől el, ki melyik csapatba kerül?

MV: Valóban többen jelentkeznek az utóbbi időben, és ennek hála az igényességi fok is magasabb lett. Nálam ráadásul a zenei tényezők mellett az emberi oldal is nagyon fontos, és azt veszem észre, a tagokban is erős vágy alakult ki arra, hogy a közös munka ne csak arról szóljon, hogy hetente egyszer közösen énekeljünk – ami szintén nem kevés –, hanem az is lényeges, hogy utána valódi közösségként működjünk, elmenjünk például együtt beszélgetni. Néha közös programokat is csinálunk, kórustáborokat, külföldi utazásokat szervezünk. A két kórus között nem kvalitásbéli, hanem stílusbéli különbség van. Az Örökifjúban főképp komolyzenei művekkel foglalkozunk, nyitottan a régi zenére és a kortárs zenére is, míg a KVVK lazább, olykor poposabb. Az előbbiben nagyobbak a korkülönbségek is. De nem én osztom be úgymond a jelentkezőket, inkább azt javaslom, ki-ki jöjjön el egy próbára, és utána értekezünk. Aztán van egy próbaidőszak, mert meg kell néznem, ki hogyan működik a közösségben. Ami azt jelenti, néha meg kell hozni vezetőként nehéz döntéseket. De ezzel minden kórustag érdekeit védjük, azét is, akit esetleg eltanácsolok. Ha valaki nem hallja, hogy hamis, ha nem tudja a hangját kellőképpen irányítani, nem várok sokáig, lépek. De még senkitől nem váltunk el haraggal.

MN: Teljesen váratlan, meglepő a zenei humorod, elsőre annyira meghökkentett, hogy azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek.

MV: Lételemem a humor. Az enyémet sajátosnak mondják valóban, és eleinte furcsán is néztek rám, mert, ugye, hagyományosan – épp az elvont tartalmuk miatt – ritkán nevetünk kortárs zenén. De hiszek abban, hogy talán sikerül áttörnöm ezt a gátat. Azzal könnyítem meg a befogadást, hogy tudom, kifigyeltem – és a visszajelzések is ezt mutatják –, mások számára mi nevettető, és ezekkel kitámasztom azt, ami számomra fontos, hogy benne legyen a műben, ám aminek a megértéséhez már zenei felkészültség kell, vagy erőfeszítések szükségesek.

MN: Nem idegesít, hogy rendre Bobby McFerrinhez hasonlítanak? Amit te csinálsz, bőven túlmutat a zenebohócságon.

MV: Nem zavar, mert nagy példaképem, őt felfedezve kezdtem el a hangommal hasonlóképpen foglalkozni. De másfelől épp a műveim sokrétűsége miatt zavar, ha pusztán cirkuszi mutatványként kezelik egy-egy előadásomat. Persze tudom, hogy ez az érdekes, a többség erre kapja fel a fejét, de ez csak a felszín. Igen, tudok hangokat kreálni, és megszoktam, hogy leragadunk annál, hogy utánozzak tücsköt, kismadarat, szirénát. Ez játéknak sem utolsó, az utcán például nagyokat lehet vele tréfálni, mikor a semmiből felcsendül a rémisztő hang, és az autós hátrahőköl. Mindig az érdekes hangokat keresem, és egyre nagyobb céljaim vannak, jelenleg hangszerutánzással kísérletezem. A szájharmonika és a trombita már elég jól megy, most a basszusgitárt és a bőgőt gyakorlom. Az emberi beszédet is könnyű utánozni, intuitív módon teszem. Egyből leveszem, hogy valaki milyen hanglejtéssel, hangrezgésekkel beszél, milyen felhangrendszerrel, milyen belső üregeket használ. Általában azt szoktam utánozni, ahogy az ember hajlítgatja a hangokat. Praktikus tudás ez: el lehet dönteni például, hogy egy gyerek csak hisztizik vagy tényleg sír, mert máshogy lejti a hangokat. Vagy ki lehet számítani, mennyi van még hátra a mosásból, pusztán a gép ritmusszekciójának hallgatásával. De ezek csak eszközök számomra. Sokkal inkább becsülöm azt, aki magából ad egy darabot. A Tavaszi szél című művemben például a madárhangokkal csak egy sajátos ízt adok, és látom a boldogságot, amikor meghallják. Egy csipetnyi fűszer ez. Én nem vigyort, mosolyt szeretnék. Olyan eredeti, klasszikus mosolyt, mint amikor egy kisgyerek mosolyog. Most egyébként koncepciókeresésben vagyok, és a célom az, hogy kidolgozzak egy rendszert, amely az emberi hangok gyógyító hatásán alapul. Magamon kísérletezem, épp összeállítok egy egyórás műsort looperpedál és vokálgép segítségével, de kizárólag emberi hangokkal. Hiszek a zene gyógyító erejében. Az eddig elkészült egyetlen ilyen dalom, a Healing song egyszer elmulasztotta a fejfájásomat. Ez jó kezdet.

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.