Magyar Narancs: Egy olyan időszakban nőttél fel, amikor a rockzene fénykorát élte. Mennyire hatottak rád azok a zenék?
Ifj. Kurtág György: Teljes mértékben. Az első Beatles-lemezem a Twist and Shout volt, ’64-ben kaptam, tízéves voltam akkor. Később az Illés együttes hatott rám, aztán jött Jimi Hendrix, a Pink Floyd… Legutóbb a Rage Against The Machine. Egy időben rockzenész szerettem volna lenni, gitároztam is, de nem jött össze úgy igazán.
MN: Együttesed is volt?
KGY: Persze. Lengyelfi Miklóssal, aki később a KFT basszusgitárosa lett, hatodikos-hetedikes korunkban csináltunk egy zenekart. Ez hamar abbamaradt, de jóval később Miki úgy került a KFT-be, hogy én ajánlottam. Tudtam, hogy basszusgitárost keresnek, mert Erika, az akkori feleségem kottagrafikát tanult, ahogy Bornai Tibor is (a KFT billentyűse – a szerk.), aki kortárs műveket írt le, egyebek közt Kurtág-műveket.
MN: Apád mit szólt a könnyűzenei vonzalmadhoz?
KGY: Semmit. Bizonyos dolgokat nem igazán szeretett, de Hendrixet például szerette. Nem értett a rockhoz. Annyiban segített, hogy beíratott Szendrei-Karper Lászlóhoz klasszikus gitárra.
MN: Úgy tudom, már kamaszként az Új Zenei Stúdióba jártál, miközben Halász Péterék (neo)avantgárd előadásain is felléptél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
