Magyar Narancs: Mi vonzotta a hegedűhöz?
María Dueñas: Nem származom zenészcsaládból, a hegedűjátékhoz a saját lelkesedésem vezetett. A szüleim nem muzsikálnak, de otthon sok lemezt hallgattunk – többek között olyan klasszikus előadóktól, mint Jasha Heifetz vagy David Ojsztrah. Amikor már nem lehetett eltitkolni a rajongásomat, a szüleim elvittek zenekari koncertekre. Élénken emlékszem a napra, amikor először láttam hegedűt a pódiumon. „Én is ezt akarom csinálni” – ezt gondoltam. Hatéves voltam.
MN: Ez egy sajátos világ, és gyakran látjuk, hogy gyorsabban jutnak előre azok, akik belülről ismerik, netán egyenesen a szüleik is benne dolgoznak. Önnek nehezebb útja volt?
MD: Kétségtelenül egyszerűbb lett volna, ha a családomnak nagyobb rálátása van ennek a világnak a működésére és kapcsolathálóira. De én inkább a pozitív oldalát látom annak, hogy kívülállók voltunk. Nem volt rajtam semmiféle nyomás, és soha nem éreztem azt, hogy így vagy úgy kell játszanom. A szüleim nem kritikus füllel hallgatták a játékomat, nem igyekeztek lépten-nyomon befolyásolni és helyes útra terelni. Teljesen szabadon követhettem a saját ösztöneimet.
MN: Korán kipróbálta magát zeneszerzőként is. Ez manapság ritka, hiszen az előadóművész és a zeneszerző szerepei teljesen különváltak az elmúlt két évszázadban.
MD: A komponálás valamivel később kezdődött. Körülbelül tizenegy éves voltam, amikor megírtam az első kadenciámat egy versenyműhöz, az első igazi művem – egy kis zongoradarab – pedig körülbelül tizenhárom éves koromban készült el.
MN: A kadencia a versenyműveknek az a szólórésze, ahol a hegedűs megcsillogtathatja virtuozitását. Régen az volt a feladat, hogy a játékos komponáljon vagy egyenesen rögtönözzön valamit – mutassa meg benne magát –, mígnem a komponisták egyre szívesebben írták meg maguk ezt a részt is. Melyik versenyműhöz készült az első kadenciája?
MD: Egy Mozart-versenyműhöz írtam az elsőt. Azóta megírtam az összes Mozart-hegedűversenyhez, valamint Beethovenéhez és Brahmséhoz is – alapvetően minden olyan versenyműhöz, ahol erre lehetőség van.
MN: A Beethoven and Beyond című bemutatkozó albumán öt, a Beethoven-hegedűversenyhez mások által írt kadenciát is eljátszott, hatodikként pedig a sajátját. Érkezik egy huszonegy éves művész, és máris kiegészíti Beethovent… Ehhez bátorság kell?
MD: Inkább kreatív kíváncsiság. Sok olyan versenymű létezik, ahol a zeneszerző megírja a saját kadenciáját – például a Sibelius- és Mendelssohn-versenyművek esetében. De amikor a zeneszerző nem hagy hátra saját kadenciát, ahogy Beethoven sem tette, többnyire Fritz Kreisler szólóját szokták játszani, akkor azt meghívásnak tekintem, hogy hozzátegyek valami személyeset a műhöz. Régen az előadók valóban gyakran improvizáltak kadenciákat a koncerteken. Ez a koncertélmény elmaradhatatlan része volt, és a szerzők is ezt várták az előadóiktól. Arról nem is beszélve, egy kadencia megírása milyen izgalmas folyamat. Arra késztet, hogy mélyebben beleássam magam a szerző stílusába, megfejtsem a szándékait.
MN: Improvizál is?
MD: Nem igazán. Legalábbis nem mások előtt. Magamnak szoktam improvizálni, és amikor zenét írok, az alkotási folyamat főként improvizációra, kísérletezésre épül.
MN: 2021-ben első helyezést ért el a fiatal hegedűművészek számára kiírt, Yehudi Menuhinról elnevezett rangos versenyen. Mi gyakran idézzük Bartók Béla szarkasztikus megjegyzését, miszerint „a verseny lovaknak való”. Ön hogyan látja e versenyek szerepét?
MD: A versenyekben nagy lehetőség van. Óriási motivációt szolgáltatnak ahhoz, hogy bővítsem a repertoáromat, és nemcsak technikailag, hanem mentálisan is erősítsem magam. Egy szigorú, szakmai zsűri előtt játszani hatalmas pszichés nyomással jár, de bírni kell. A versenyek láthatóságot is biztosítanak. Amikor részt vettem a Menuhin-versenyen, mindent rögzítettek és elérhetővé tettek online, így hatalmas közönséghez juttatott el.
MN: Budapesten Édouard Lalo Spanyol szimfóniáját fogja előadni, amely a nevével ellentétben hegedűverseny. A darab időnként felcsendül Magyarországon, de ha jól sejtem, a szülőföldjén nagyobb jelentőséggel bír.
MD: Spanyolországban viszonylag ismert darab, de nem adják elő olyan gyakran, mint gondolná. Ez egy nagyon játékos és lendületes mű, amely különleges kémiát igényel a szólista és a zenekar között. Magas szintű összjátékot, ami sokak számára komoly kihívás. Engem az nyűgöz le benne, hogy minden tétele más karakterű. Természetesen benne van az összetéveszthetetlen spanyol temperamentum, de akad benne előkelőség, melankólia és csillogás is. A negyedik tétele drámai, nosztalgikus, szinte bánatos. Nagyon tetszik, hogy nem csupán a spanyolos hév van benne, hanem a francia elegancia is. No persze, hiszen Lalo francia zeneszerző volt.
MN: Gyakran játssza ezt a darabot?
MD: Sok-sok alkalommal játszottam már. Különösen örülök, hogy most Andrés Orozco-Estrada vezényletével adhatom elő, mivel több előadás mögöttünk van már, legutóbb egy drezdai. Hasonló kulturális benyomásaink vannak, ösztönösen megértjük egymást, ami nagyon fontos egy ilyen darab esetében, ahol az összhang alapvető. Játszottuk már együtt a Bruch- és a Lalo-koncertet, és hamarosan a Korngold-versenyművet is előadjuk. Az a tény, hogy ő maga is hegedűs volt, sokat segít; figyelmesen hallgat, érti a hangszer összetettségét.
MN: Ez az első alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral lép fel. Egy világhírű együttesről van szó, de a nagyság talán csak akkor érinti meg igazán a művészt, amikor együtt dolgozik velük.
MD: A Fesztiválzenekart mindenhol nagyra becsülik, mindenhová eljutott a hírneve. De ahogy mondja, minden együttes megközelítése más, mindegyiket más kulturális múlt és hagyomány formált. Izgatottan várom, milyen interpretációját alkotjuk meg ennek a hozzám rendkívül közel álló műnek.
MN: Mit szeretne, hogy a budapesti közönség magával vigyen ebből a koncertből?
MD: Egyszerűen csak azt remélem, hogy élvezni fogják. Sokan most hallják először Lalo darabját, és talán jól fogadják a spanyol zene ízeit. Mi más célja lenne egy muzsikusnak, mint kellemes estéket okozni?
María Dueñas április 14-én, 15-én és 17-én lép fel a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában.
