Magyar Narancs: Az amerikai és az európai kultúra minden kölcsönhatás ellenére számos ponton különbözik, ez nyilván az oktatásban is így van. Mik a kívánalmak a Bard College-ban a tanárokkal szemben? Hogyan kell felkészülniük?
Fazekas Gergely: Az új tanároknak tartottak eligazítást, ahol folyamatosan azt hangsúlyozták, nem előadásokat kell tartanunk, nem az a feladatunk, hogy lexikális tudást töltsünk a diákok fejébe, hanem hogy részvételre, gondolkodásra, vitára, véleménynyilvánításra sarkalljuk őket. Számomra, aki bölcsődétől a doktori iskoláig az itthoni, alapvetően poroszos orientációjú rendszerben nőttem fel, ez rendkívül inspiratív volt.
MN: Az üzleti oktatásban ez alap…
FG: Már Szókratész számára is az volt, mégsem mondhatjuk, hogy általános lenne a magyar felsőoktatásban. A legérdekesebb élmény számomra az volt, hogy az oktatási rendszert nemcsak felülről, az egyetemi szint felől láttam tanárként, hanem a 9 és 11 éves lányaimon keresztül alulról is, az általános iskola felől. És a Red Hook-i, kisvárosi iskolában ugyanaz a fontos, mint a szomszédos Bard College-ban: nem az adatok bebiflázása, hanem hogy képesek legyenek a diákok egy jelenséget megérteni, kérdéseket föltenni, problémákat átlátni.
A Bardon nemcsak arról beszéltünk az órákon, hogy egy szöveg miről szól, hanem hogy miként szól valamiről, hogyan működik az érvelés. Mondok egy példát. A Bach-kurzusomon elolvastuk egy zseniális fiatal Bach-kutató, Michael Maul egy 2015-ös cikkét, amely amellett érvel, hogy élete utolsó éveiben Bach totálisan kiégett. Miközben első lipcsei éveiben hétről hétre írta a kantátákat, a legutolsó években alig írt új zenét, mi több, az állásával járó kötelességeinek sem tett eleget. Az érvelés egy nemrégiben előkerült levél egy mondatára épül, amelyben egy Bach-tanítvány arról beszél, hogy az utóbbi időben neki kellett vezényelnie a kantátákat Bach helyett. Itthon ezt a cikket kizárólag a tartalma miatt vettük volna át: íme, a jeles kutató bebizonyította, hogy Bach kiégett, ha mindenki felfogta, mehetünk tovább. A Bardon kérdőre vontuk a szöveget, folyamatosan azt vizsgáltuk, hihetünk-e neki, hogy az okosan végigvitt érvelés nem csap-e át valahol üres retorikába. Ezt a fajta kritikai gondolkodást különösen fontosnak tartom ma, a „fake news” virágkorában. Hogy semmit ne vegyünk készpénznek, mindenre kérdezzünk rá. Nyilván itthon is vannak jó páran, akik így tanítanak, de az biztos, hogy nem erre vagyunk szocializálva.
MN: Elolvassák a hallgatók a szövegeket? Itthon nemcsak könyvek, de cikkek elolvasására is alig lehet számítani. Ez egy gyors, képekhez szokott generáció, amelynek nincs türelme olvasni.
FG: Alapvetően igen, de kivételek persze vannak. Nem akarom fetisizálni a Bard College diákjait, ők is csak diákok. Az óriási különbség az, hogy számukra szinte minden szöveg rendelkezésre áll, minden le van fordítva az anyanyelvükre. A természeténél fogva szűk magyar nyelvi közegben szerintem minden nemzetközi tudományterületre jellemző, hogy egy bizonyos szinten túl idegen nyelvű szakirodalmat kell olvastatni a diákokkal, akik nem feltétlenül vannak erre felkészülve.
MN: Ami eleve szégyen ma, amikor a nyelvtanulás előtt gyakorlatilag semmi akadály nincs. Csak sajnos igény és ösztönzés sincs rá.
FG: A másik fontos különbség, hogy amíg itthon a hallgatók gyakorlatilag ingyen kapják az egyetemi képzést, Amerikában súlyos összegeket kell érte fizetni. És persze az oktatók díjazása sem olyan, mint itthon. Mindez erős hatással van a rendszer működésére. Nálunk egyfajta negatív spirálként működik a rendszer. Szándékosan sarkítok: itt a tanár és a diák közötti hallgatólagos szerződés abban áll, hogy a tanár, aki kevés pénzt kap a munkájáért, így millió egyéb dolgot kell csinálnia, elnézi a diáknak, hogy az nem tanul rendesen, a diákot pedig, mivel ingyen kapja az oktatást, nem érdekli, hogy mennyit profitál az egészből, hiszen a végén úgyis megkapja a diplomáját. Ott viszont az elképesztő mértékű tandíjak miatt – függetlenül attól, hogy adott esetben apuka meg anyuka fizeti a számlát – alapvetően mindent megtesznek a diákok, hogy a lehető legjobban kihasználják a nyújtott szolgáltatást. Sok az ösztöndíj, de a diákok jó része mégis úgy lép ki az egyetemről, hogy akár 60–80 ezer dollárt kell visszafizetnie, tehát jó állást kell kapnia, amihez nagyon sokat kell tanulnia. Ott valamennyi kurzusomon, minden órán, az összes diák bent ült a teremben pontosan órakezdéskor, miközben itthon nem ritka, hogy a diákok hosszú percekkel a kezdés után szivárognak be a büféből. Itthon is, ott is vannak ellenpéldák, de elég világos, hogy a két rendszer hatásmechanizmusa között mekkora a különbség.
| ||
MN: A hallgatók 60 százaléka ösztöndíjas ugyan, de az ösztöndíj nem fedi le az egész tandíjat. Ez az irdatlan tandíj nem okoz kontraszelekciót?
FG: Dehogynem. Az amerikai felsőoktatás természetéből fakad, hogy erősen szelektál az anyagi lehetőségek függvényében. Ilyen a kapitalizmus. De nemcsak ez a probléma. Miközben egyre drágább a felsőoktatás, az egyetemi világ minden szintjén megszorítások vannak, csökken az oktatói helyek száma, így csengő-bongó diplomákkal is nehéz megfelelő szintű állást találni. Kevés a fóka és rengeteg a doktorival rendelkező eszkimó.
MN: Hogyan zajlott egy tanórája?
FG: Sokat beszélgettünk. Ez ott könnyebben megy, mint itthon, mert az amerikai diákok magabiztosak és bátran vállalják a véleményüket. Itthon a diákok sokszor kérdezni sem mernek, mert attól tartanak, hogy amit gondolnak, az „hülyeség”, pedig szerintem a kreatív „hülyeségekből” kiindulva lehet a legmesszebbre jutni. Az is előfordul, hogy amikor itthon egy diák vállalja a véleményét, a többiek azért nem szólnak hozzá, mert esetleg mást gondolnak, de nem akarnak konfliktust. Ott pillanatok alatt parázs viták alakultak ki, komoly nézeteltéréseik voltak egymással az órákon, aztán ahogy kiléptek a teremből, mentek együtt kávézni. Hihetetlenül mélyen bennük van, hogy a nézeteltérés nem több mint ami: két nézet különbsége. Itthon sokszor az az ember érzése, hogy ha nem értek egyet valakivel, akkor már nem is állhatok vele szóba. Debussy írja egy helyen, hogy a valódi beszélgetés halála az egyetértés. Pedig itthon mással se találkozik az ember: akár politikáról van szó, akár művészetről, akár másról, ha nem értünk egyet, máris ellenségek lettünk.
MN: Hogyan készült az órákra?
FG: Őrült részletes sillabuszt kellett a diákok kezébe adni az első tanítási napon. Ebbe egy kicsit belehal az ember augusztus, illetve január végén, viszont fantasztikus lendületet kap tőle a szemeszter. Egy-egy kurzusnak 4–6 oldalas tanmenete van, amiben a részletes kurzusleíráson túl szerepel az „outcome”, vagyis hogy mit kap a kurzustól a diák, hogy pontosan miként zajlik az értékelés. Ott a teljes bibliográfia is, és napra lebontva a pontos menetrend, hogy melyik nap mi lesz a téma, mit fogunk olvasni, milyen zenét fogunk hallgatni. Aztán hétről hétre törtem a fejem, hogy miként tudom megmozgatni a gondolkodásukat.
MN: Milyen a végtermék, vagyis egy Bard-diplomás ember? Mit tud és mire képes?
FG: A Bard College-nak nincs erős focicsapata, viszont van egy elképesztő klasszikus zenei nyári fesztiválja. Rettentő fontos az intézmény számára a társadalmi szerepvállalás és a közbeszédben való részvétel. Gyönyörű példa erre a Bard Prison Initiative, amelynek keretében egyetemi oktatást nyújtanak bebörtönzött bűnözőknek – az egyetem professzorai konkrétan elmennek a börtönökbe órákat adni. Abból indulnak ki, hogy a bűnözés mögött rejlő legerősebb faktor a szegénység és az ebből fakadó tanulatlanság, s ha valaki a börtönéveit hasznosan tölti, tanul és szerez egy diplomát, akkor sokkal nagyobb eséllyel képes vissza-, pontosabban beilleszkedni a társadalomba, mintha éveken keresztül csak semmibe veszik, majd a büntetés lejárta után visszalökik a nyomorba. Ami a kérdésedet illeti, egy Bard-diplomás egyrészt sok mindent tud, másrészt sok mindent csinál, ír, zenél, rendez, társadalmi munkát végez, de főként rendelkezik egy nagyon komoly kritikai képességgel. Azt hiszem, szebb világokban az ilyen embert nevezik értelmiséginek.
MN: Mit gondol, mit tud mindebből konkrétan hasznosítani a munkahelyén, a Zeneakadémián, ami inkább konzervatív intézménynek számít?
FG: Remélem, hogy sok mindent. Egy zeneművészeti egyetem és egy liberal arts college egészen más közeg, a legtöbbet talán azokban a műhelyekben lehet hasznosítani, amelyek közelebb állnak egy efféle értelmiségiképzőhöz: a zenetudományi tanszéken és a doktori iskolában. A szemléleten persze bárhol lehetne változtatni. Hogy nem szívatni kell a diákot, hanem támogatni. A magyar felsőoktatásban – a Zeneakadémián is – rengeteg olyan tanár van, aki semmivel sem rosszabb, mint az amerikai rendszerben tanító kollégája. És valahogy meg kellene értetni a magyar diákokkal, hogy sok esetben ők gyakorlatilag ingyen jutnak hozzá ahhoz, amiért az amerikai társaik mondjuk 60 ezer dollárt fizetnek évente.
MN: Egy távollét azért is tanulságos, mert az ember más perspektívában látja saját országát. Ők hogy látták Magyarországot, és hogyan látta ön?
FG: A Bard a lázárjánosi értelemben is liberális hely, ahol aggodalommal figyelték a magyarországi fejleményeket. Mivel Amerikában is végletesen megosztott a sajtó, én arról tudok beszámolni, ahogy a The New York Timesban, és a hasonszőrű lapokban tűnt fel Magyarország. Alapvetően két oka volt annak, ha magyar vonatkozású hírek bukkantak fel ebben a közegben, az egyik a politika, a másik a klasszikus zene. Előbbi esetben nyilván negatív, utóbbi esetben pozitív színben. Nem könnyű visszatérni abból a buborékból, ami a Bard College és környéke. A legnehezebb, hogy az ember ráismer, milyen mértékig hatja át a magyar társadalom minden szintjét a bizalmatlanság és a rosszindulat, nemcsak a politikát, hanem az emberi viszonyokat is. És hogy ez a negatív előjelű viszony a világhoz és a többi emberhez miként válik egy pillanat alatt gyűlöletté. Különösen, amikor a kormány erre építi a politikáját. Gyűlöletért persze Amerikában sem kell a szomszédba menni, csakhogy ott nagyon erős a független intézményrendszer és rendkívül gazdag az államtól független, privát szféra. Egyetlen példa: miközben Trump a Fehér Házból ontja a bevándorlás-ellenes Twitter-üzeneteit, az ötödikes lányom a Red Hook-i iskolában az emberi jogokról tanul, és az egyik szövegértési feladat egy montenegrói kisfiú igaz történetéről szól, aki a délszláv háborúból mindenféle bonyodalom árán jut el Amerikába. A szöveghez kapcsolódó egyik kérdés az volt, hogy a kisfiú történetében az egyetemes emberi jogok nyilatkozatának mely cikkelyei sérültek. Szégyellem, de én csak most, a lányommal tanulva olvastam el az ENSZ-nek ezt az alapszövegét. Abban a harminc évben, amit 1983-as beiskolázásomtól a doktorim 2013-as megszerzéséig intézményi keretek között tanulással töltöttem itthon, valahogy soha nem jött szembe. Miért?
| Névjegy Fazekas Gergely (1977) zenetörténész, a Zeneakadémia docense. 2012 és 2017 között a Rózsavölgyi és Társa Kiadó főszerkesztője, 2013 és 2017 között a Zeneakadémia ifjúsági programsorozatának, a Liszt-kukacok Akadémiájának művészeti vezetője volt. Tavaly jelent meg fordításában és közreadásában a Debussy összes írását tartalmazó kötet, néhány hete pedig J. S. Bach és a zenei forma két kultúrája címen a doktori disszertációján alapuló monográfia. A 2017–2018-as tanévben Fulbright-ösztöndíjjal a New York állambeli Bard College-on tanított. |
